Anyák napjára...

József Attila: Mama

Már egy hete csak a mamára

gondolok mindíg, meg-megállva.

Nyikorgó kosárral ölében,

ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,

ordítottam, toporzékoltam.

Hagyja a dagadt ruhát másra.

Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,

nem szidott, nem is nézett énrám

s a ruhák fényesen, suhogva,

keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,

most látom, milyen óriás ő -

szürke haja lebben az égen,

kékítőt old az ég vizében.

Sarah Addison Allen - Édes élet

A ​huszonhét éves Josey Cirrini három dologban biztos: hogy észak-karolinai szülővárosában a tél a kedvenc évszaka, hogy ő egy igazi déli szépség igencsak szánalmasra sikerült utódja, és hogy az édességet legjobb, ha szekrénye rejtekében fogyasztja el. 

Josey élete hosszú éveken át eseménytelenül zajlik anyja házában. Vigaszt egyedül az édességekből és romantikus regényekből felhalmozott hatalmas készlet jelent számára, ezek közé menekül minden este… 

Egészen addig, amíg egy napon rá nem döbben, hogy a szekrényét elfoglalták. Nem más rejtőzött el benne, mint a helyi pincérnő, Della Lee Baker, a goromba, de érző szívű nő, aki egyharmad részt maga a végzet – de kétharmad részt egy tündéri keresztanya…

Egy szerencsétlen, és hibákkal teli életből menekülve Della Lee úgy dönt, Josey titkos szekrénye a legbiztonságosabb hely számára. Cserébe megváltoztatja Josey életét – mert az bizony egyértelmű, hogy ez a szekrény nem egy boldog nő tulajdona. Della Lee nyers szeretetének hatására Josey hamar lemond a pekándió tekercsről és a karamelláról, felfedezi olykor nagyon is heves női ösztöneit, és hamarosan rádöbben, hogy az élet sokkal több lehetőséget rejt, mint gondolta.

Könyvmolyképző, 2012

Eredeti mű: Sarah Addison Allen – The Sugar Queen, 2008

Második könyvem a szerzőtől A csodálatos Waverley-kert után és ebben sem csalódtam. Olyan mint egy modern tündérmese, hiszen akárcsak A csodálatos Waverley-kertben, itt is mesei (paranormális, fantasy, ki-ki nevezze annak, aminek neki személy szerint jól esik) elemekkel találkozunk, csak hosszú ideig fogalmunk sincs róla, hogy azok. Vagy legalábbis nem mindegyiket lehet felismerni első pillanattól kezdve.

S azért ne gondolt, hogy ez egy habkönnyű kis történet – olyan távol áll tőle, mint Makó Jeruzsálemtől. Igen, lehetne az is, mármint egy habkönnyű történet, de ha egy kicsit jobban odafigyelsz, akkor bizony vérsen komoly dogokról van ott szó.

Ott van például Josey, a történet főhősnője. Miért kell neki szenvednie anyja boldogtalanságáért? Mert ő nemcsak “egy igazi déli szépség igencsak szánalmasra sikerült utódja”, hanem az a személy, akit a saját anyja folyamatosan lelki terrornak vet alá, akit saját boldogtalansága és apja bűnei miatt büntet. S csodálkozik még valaki, hogy szegény Josey édességboltot nyithatna a gardróbjában? Hogy minden mizériában átélt nap után az átélt sérelmek függvényében választ édességet a tartalékból? Hogy rosszabbul néz ki, elhanyagoltabb mint a saját anyja? Hogy a nőiességnek még a látszata sincs benne? Az sem segít rajta, hogy meglehetősen tehetős családból származik, nincs szüksége arra, hogy a megélhetéséért dolgozzon, így minden percét anyja és annak szeszélyei foglalják le - már amikor épp nem a gardróbba bújik el szerelmes regényeket olvasni, ábrándozni és tömni az édességet. Említettem már, hogy Josey zúgevő? Éjszaka lopja be tartalékait és a gardrób melletti édesség-raktárról senki sem tud. Nincsenek barátai, korabeli ismerősei is alíg, s mindaz ami egy hasonló korú lánynak természetes, neki csupán ábránd.

Nem mondok újat azzal, hogy egy nap a gardróbjának lakója akad, hiszen már a fülszöveg is említést tesz róla. Della Lee, egy lepukkant falatozó pincérnője költözik be és nem is mutat hajlandóságot a távozásra, hanem inkább Joseyval kezd foglalkozni. Például hangosan kimondja azt, amit Josey mindenki elől titkol, azaz, hogy szerelmes Adambe, a jóképű postásba. S még valamit tesz. Állandóan egy bizonyos helyre küldi Josey-t egy bizonyos ennivalóért: a bíróság épületébe működő kis kávézóba, ahonnan a grillezett paradicsomos, háromsajtos szendvicset kell hoznia neki. Ez ugyanis Chloe specialítása, annak a Chloenak, akit könyvek üldöznek – szószerint értendő –, és akivel minden könyvmoly boldogan helyet cserélne, hiszen több könyve van, mint amit valaha is el tudna olvasni.

Hogy kicsoda egymásnak Josey, Della és Chloe, s milyen hatással vannak egymás életére és jövőjére, rajtad áll felfedezni. Unni nem fogod magad, az előre borítékolható. Ez a történet tele van misztikummal és semmi sem az, aminek látszik. Szereplői kevés kivétellel szerethetőek, és mindegyiküknek van legalább egy titka, van akinek több is.

Pörgős, szórakoztató, elgondolkodtató és egy idillikus amerikai kisvárosban játszódik. Én nagyon szerettem, de ugye az ízlések és a pofonok…

“– A könyvek képesek hatalmukba keríteni az embert, ugye? Gyanútlanul sétálgatunk egy könyvesboltban, amikor egyszer csak meglep bennünket, mintha magától került volna a kezünkbe, csak hogy felhívja magára a figyelmet. A benne leírtak olykor megváltoztatják az életünket, néha még csak el sem kell olvasnunk őket. Van úgy, hogy egyszerűen csak jobban érezzük magunkat attól, ha van a közelünkben könyv.”

(Sarah Addison Allen – Édes élet, Könyvmolyképző, 2012)

Penelope Ward - Legdrágább mostohabátyám

Nem kellene akarnod őt. 

Amikor a mostohabátyám, Elec a gimi utolsó évében hozzánk költözött, nem voltam felkészülve arra, hogy mekkora szemét. 

Utáltam, hogy bunkón viselkedik velem csak azért, mert nem akar ott lenni.
Utáltam, hogy lányokat hoz haza a suliból és visz fel a szobájába.
De amit a legjobban utáltam, az az volt, ahogy a testem akaratom ellenére reagált rá.
Először azt hittem, csupán kőkemény, tetovált izmai és markáns arca lehet vonzó benne. De a dolgok új irányt vettek köztünk, mígnem egy éjjel minden fenekestül felfordult.
Aztán épp olyan gyorsan, ahogy betoppant az életembe, már vissza is ment Kaliforniába. 

Évek teltek el, mire újra láttam Elec-et. 

Amikor a tragédia lesújtott a családunkra, újra szembe kellett néznem vele.
És szent ég, a kamasz, akiért egykor megőrültem, most férfivá érett, aki egyenesen az eszemet vette! 

Volt egy olyan érzésem, hogy megint darabokra törik majd a szívem. 

Perzselő vágy és nyers erő. Láss a mélyére!

Könyvmolyképző, 2017

Eredeti mű: Penelope Ward – Stepbrother Dearest, Create Space, 2014

Ifjúsági-new adult kombináció, a sok csillag és elhangzott szuperlatívuszok ellenére én nem látom hogy témájában, szereplői megformálásában vagy akár a cselekményében bármiben is különbözne a kiadó hasonszőrű kiadványaitól, olyan tizenkettő egy tucat.

Az egyetlen dolog ami mássá teszi a többi hasonló kiadványhoz képest, az a szerkezete, ugyanis a történet két részes, s majd a második részben van egy olyan könyv a könyben típusú elbeszélési mód, amikoris az első rész történéseit megismerhetjük a másik fél szemszögéből is, sőt annál többet is megtudunk múltbéli történésekről. Mert ugye a történet nagy részét a hősnőnk, Greta meséli el saját szemszögéből, egyes szám első személyben. Így nem kell majd várni egy esetleges második könyvre, amikor Elec szemszögéből kapnánk ugyanazt a történetet, ez most, egy kötetben megtörténik. És az is jó benne, hogy nincsenek folytatásai, ennyi a történet.

Az első részben a főszereplő Greta és mostohabátyja, Elec kamaszok, érettségi előtt állnak. Akkor ismerkednek meg, mikor Elecnek egy időre kényszerből apjához kell költöznie. Vérségi kapcsolat tehát nincs Elec és Greta között, nem értettem mire volt jó a fülszövegben az a “nem kellene akarnod őt” bevezetés – természetesen a figyelemfelkeltésen túl.

Ebben az első részben Elec egy antiszociális, agresszív köcsög, Greta pedig egy tudálékos liba, aki annyiszor oktatja ki mostohabátyját, ahányszor csak alkalma van rá. Néha már azt az érzést kelti, hogy egy dohányzásellenes kampányban veszel részt, annyit rágja Elec fülét a dohányzás miatt.

S ugye ott a mozaik család, anya és apa, s mindegyiknek van egy-egy gyermeke egy másik házasságból, és ezek a gyermekek eleinte nem jönnek ki egymással. Egy apa, aki gyűlöli és verbálisan bántalmazza kamasz fiát. Egy nő, aki feleség, anya, de elhatárolódik férje és annak fia kapcsolatának konfliktusától és inkább a poharat emelgeti. S ugyebár itt a más szerzők által is lerágot csont: Greta apja betegség miatt korán távozott az élők sorából, de lányának 30 éves koráig hagyott neki olvasnivalót levelek formájában.

Természetesen vannak más mellékszereplők is, iskolatársak, barátok s velük együtt a kamaszkor konfliktusai. Magától értetődően a történetben van egy kötelező módon jelen lévő legjobb barátnő is, aki úgy akaszkodik/akaszkodna Elecre mint egy pióca.

Az első rész Elec hazautazásával végződik és bár a végére a mostohatestvérek megkedvelték egymás, sőt történt ott annál több is, a történet itt hét évre megszakad.

A második részben mindketten felnőttek és saját életük, karrierük van. Temetésen találkoznak, ugyanis Randy, az összeférhetetlen mostohaapa jobb létre szenderül. Elec szociális munkás és kapcsolatban él, Greta kiadónál dolgozik – ugye mit tesz a véletlen ördöge, hiszen azt már az első részből tudjuk, hogy Elec terápiás céllal ír.

Nincs értelme részletezni a sok lelkizést, egymás kerülgetését, a mondvacsinált konfliktusokat, több van belőle mint elég. Ez a második rész arra volt jó, hogy helyre tegye a dolgokat és biztosítsa az utat a boldog végkifejlethez, mert természetesen az lesz a vége: nagy, egyetemes happy end.

Nemcsak lelki nyomor van bőven a történetben, hanem erotika is. Azt viszont nem tudom elhinni, hogy egy kamasz épp akkora lepedőművész lenne, mint ahogy a szerző Elecet bemutatta, s azt is erősen kétségbe vonom, hogy Greta szüzessége elvesztésekor akkora, világot rengető orgazmusokat élt át.

Ki-ki eldönti majd hogyan viszonyul ehhez a könyvhöz, mert ízlések és pofonok. Nekem egyszer olvasós-felejtős marad.

Jill Mansell - Te és én, mindörökre

Lily Harper élete örökre megváltozik a 25. születésnapján. A lány első tennivalója aznap reggel, hogy felbontsa az imádott, elhunyt édesanyjától kapott levelet. Évek óta mindig várja őt egy előre megírt szülinapi levél, de ez most az utolsó. A boríték egy különleges ajándékot rejt: azt a karkötőt, amelyet Lily édesanyja még az első szerelmétől kapott. Vajon ki a férfi? És miért fontos, hogy Lily megörökölje ezt a látszólag egyszerű ékszert?

A nap egy másik bombameglepetéssel folytatódik. Lily megismerkedik Eddie Tesslerrel, az elképesztően sármos és híres színésszel. Vigyázat, a hapsi életben még szexibb, mint a filmvásznon! És a nap még nem ér véget…

Lettero, 2017

Eredeti mű: Jill Mansell – You and Me, Always, 2016

Már többször is elmondtam, hogy elfogult vagyok Jill Mansell iránt és őt tartom a könnyű műfaj, az a bizonyos nőcis chic lit királynőjének. Most viszont nagyon meginogtam, mert ez a történet mintha nem az igazi lett volna.

Persze nem kell leírni, el lehet olvasni, szórakoztat meg miegymás, de mintha hiányozna belőle valami, ami azt a pluszt adja, és amitől azt mondom, hogy azta, ez már valami!

Mint ahogy a szerzőtől már megszoktuk, a cselekmény nem egy személyről, párról szól, hanem egy kis közösségről, ez esetben vidéki  közösségről, hiszen nem csak Lily Harper történetét kapjuk, hanem nevelőanyjáét, megboldogult édesanyja szerelméét, biológiai apjáét, barátaiét, szerelméét… és egy vörös szőnyeges sztárét is… vagy kettőét.

Így leírva jó nagy kavarodásnak tűnhet, de mikor olvasod szépen a helyére kerül minden és mindenki, csak ez olyan sok-szereplős könyv… és természetesen terjedelmében is sok, hiszen valamennyiüknek rendbe kell tenni a sorsát és ki kell bogozni a szálakat.

Ugye itt van nekünk Lily Harper, aki a történet középpotjában áll és minden mellékszál hozzá fut be… olyan mint a minden út Rómába vezet szólás, csak itt minden Lilyhez kapcsolódik, mert valamilyen formában a történet minden szereplőjéhez köze van vagy lesz. S ott van neki Dan, a gyerekkori barát, akibe évek óta titokban és reménytelenül szerelmes, és aki természetesen nagy nőcsábász és úgy fut az elköteleződéstől, mint ördög a kereszttől.

Természetesen Lilynek van egy legjobb barátnője is – mert miért is ne lenne –, a fodrász Patsy, aki ugye tiszta véletlenül a Dan nővére, és akin az egész település szórakozik, hiszen kényszeres randizó lett belőle, miután férje néhány évi házasság után felismerte és elfogadta homoszexuális beállítottságát és pillanatnyilag a helyi kocsmát vezeti, boldog párkapcsolatban élve új partnerével, aki – mit tesz a véletlen ördöge! – épp volt felesége munkatársa.

Már kezd zavaros lenni, ugye? De ez még semmi, mert adj hozzá egy bújkáló filmsztárt, akibe Lily belehabarodik. Egyébként ezt a filsztáros motívumot már egy másik könyvében is megírta – most hirtelenjében nem jut eszembe a könyv címe, de határozottan tudom, hogy ez így már megtörtént, csak abban a bújkáló fél egy híres színésznő volt és a főszereplő hölgyemény pasija bukott rá. Nos, itt lesz egy vörösszőnyeges epizód, meg egy kicsit dilis, de szerfelett szerethető filmszínésznő is.

S ha már vörös szőnyeg és híres pasi, akkor miért is ne kerülne elő Lily biológiai apja is, aki eddig a pillanatig nem igazán akart tudomást venni lányáról, de most lelkesen árulja jó pénzért a történetét és további anyagi juttatások reményében próbál közeledni lányához. Bizony nem ő az egyetlen negatív szereplő ebben a történetben.

És ugye ott van az a bizonyos utolsó levél, amit Lily anyja ír és ebben élete nagy szerelméről mesél – aki természetesen nem Lily apja. Ezt az eltávozott szülő gyermekének hátrahagyott levelei-csontot is annyian lerágták már… Épp most olvasom Penelope Ward – Legdrágább mostohabátyám című könyvét, abban a főszereplő leányzó apukája egészen harminc éves koráig hagyott neki leveleket – s ez csak egy példa volt a sok közül. Lehet, ez a múltban írt levél-küldözgetés másnak nagyon aranyosnak tűnik, nekem nem az. Egyébként a könyv címe is innen, a levelekből származik, Lily édesanyja minden levelét így fejezi be: te és én, mindörökre.

Nagyon kiszámítható történet, semmilyen meglepetés, csavar nincs benne. Alapból lehet tudni ki kicsodával jön össze a végére, annak ellenére, hogy szinte valamennyien hajszolják a kapcsolatokat és a tepernek a párkeresésért. De nem szabad indulásból leírni, olyan szórakoztató kis valami, nem kell rajta sokat filózni, egy-két este kiolvasható és van benne néhány igazán vicces jelenet is. S természetesen az ízlések, meg a pofonok – én többet vártam a könyvtől, az biztos.

U.i.: Emlékszel még Stahl Judit Kulinária Kiadójára? Lettero-nak hívják mostanság....

Hóvégi klasszikus - Colleen McCullough - Tövismadarak

Egy ideje már gondolkodom azon, hogy legyen-e ez a könyv hóvégi klasszikus, vagy sem? Ugye ez nem olyan rég íródott, 1977 ott van a sarkon túl, de ha még nem is klasszikus, akkor minden bizonnyal az lesz. Mindenképpen egyike a kedvenc könyveimnek és lelkesen ajánlgatom olvasásra mindenkinek, aki nyitott a klasszikus vonalat követő romantikára.

Igen, tudom, minisorozat is volt belőle, a filmipar nagy neveit felsorakoztató szereposztással. Ott nyálazott fél világ a tévé előtt – teljesen hiába, mert a Ralph de Bricassart-ot játszó Richard Chamberlain jóképű, de hölgyek, velünk egy csapatban játszik.

Tudom, hogy nagyon sokan látták ezt a minisorozatot, különösen a 30+-asok, nem is olyan régen ismét műsorra tűzte az egyik kereskedelmi adó. Remek sorozat, nagyszerű vizuális élmény és meglehetősen hűen követi a könyvben leírtakat, de a könyv még mindig jobb és több, tehát olvasni kell(ene). A bejegyzésben szereplő fotók egyébként a filmből származnak.

Olvasni kell első sorban azért, mert a történet nagy része Ausztráliában játszódik, ide jönnek Új-Zélandról Cleary-ék, tehát egy olyan helyet ismerhetünk meg, amit közülünk, büszke európai lakosok közül csak keveseknek adatott meg saját szemmel látni. Olvasni kell azért is, mert egy csodálatos családregény, melyben nyomon követhető a Cleary-nők három generációja, s rajtuk keresztül egy formája a női emancipációnak is, hiszen Fee (Fiona) Cleary sorsába beletörődő, lánya Meggie már lázad a kitaposott út ellen és a harmadik generációs Justine pedig egyenesen prototípusa a kor modern fiatal nőinek. Feenek és Meggie-nek közös vonása, hogy mindketten olyan férfit szeretnek, aki nem lehet az övék, azzal a különbséggel, hogy Maggie nem adja fel, lázad és mindent megtesz a szerelemért, hiszen tudja, hogy az nem viszonzatlan, bármennyire is tiltott.

Ez a könyv – többek között –, egy makacs, lehetetlen szerelem története egy fiatal lány és egy katolikus pap között. Tehát nem Tiffany Reisz találta fel a spanyolviaszt, azaz egy fiatal lány és egy katolikus pap közötti szerelmet, Meggie és Ralph de Bricassard történetét jóval azelőtt megírták, mielőtt neki eszébe jutott volna Nora és Søren. Természetesen a két történet még nyomokban sem hasonlít egymáshoz, nem is szabad közös elemeket keresni ezen az egy azonos motívumon kívül.

Annyi minden van ebben a könyvben ezen a tiltott szerelmen túl. Büszkeség, önzés, háború, személyes ambíciók, emberi sorsok, és tanúi lehetünk egy nemzet születésének, valamint bekukkanthatunk Vatikánba is, mert végső soron a pap is emberből van és ugyanolyan bűnei vannak mint mindenki másnak és ugyanolyan ambíciók és hatalomvágy hajtja előre, mint mindenki mást.

Ez egy többször-olvasós regény, én már legalább háromszor meg is tettem. Sokan Margaret Mitchell Elfújta a széljéhez hasonlítják, bár semmi közös nincs a két történetben azon kívül, hogy Scarlet O’Hara és Maggie Cleary hasonlóan makacs és egy tiltott szerelemért küzd. Az egyszer biztos, hogy Margaret Mitchell óta ez a legszebb szerelmi történet, amit valaha is olvastam és romantikus műfajban azóta sem sikerült senkinek valami ehhez mérhetőt produkálnia. De ez csak az én szubjektív, olvasói véleményem, mert ízlések és pofonok… de kár lenne kihagyni ezt a könyvet.

“A mondabeli tövismadár csak egyetlen egyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a föld bármely más teremtménye. Ahogy elhagyja fészkét, egy tövises fát keres, és nem nyugszik, amíg rá nem talál. Akkor az ádáz ágak között rázendít dalára, és felnyársalja magát a leghosszabb, leghegyesebb tövisre. Haldokolva fölébe emelkedik önmaga szenvedésének, hogy túltrillázza még a pacsirtát, a csalogányt is. Egyetlen csodálatos dal, az élete árán. De akkor az egész világ elnémul, őt hallgatja, és Isten mosolyog az égben.”

(Colleen McColough – Tövismadarak)

A Clearyek története Új-Zélandon kezdődik és Ausztráliában folytatódik, ahonnan csak a második világháború szörnyű eseményei sodornak el egy-egy családtagot a jó öreg Európába. A Cleary család a gyönyörű ausztrál tájakon küzd a boldogulásért az anya vezetésével. Fee erős egyénisége szilárd erkölcsi alapon áll, mindent megtesz családjáért, élete a kötelességteljesítés mintaképe. Gyermekeit mégsem tudja megóvni a keserves csalódásoktól, és a ragyogó napsütötte táj is kiszámíthatatlanul szeszélyes – hirtelen támadt kegyetlen bozóttűz ragadja el egyik fiát…. A két női főszereplő: Fee és Meggie – anya és leánya – élete a sors különös játéka folytán hasonlóvá válik egymáshoz, mindketten olyan férfit szeretnek, akitől a társadalom elválasztja őket, s a szerelmükből született gyermekek feje fölött a tragédia sötét árnya lebeg….

Eredeti mű. Colleen McCulough – The Thorn Birds, 1977

Magyar nyelven először 1984-ben jelent meg az Universe Kiadónál, további öt megjelenését az Európa Kiadó követte el, a legutolsót 2012-ben