Monika Peetz – Nyári nővérek

   A ​Keddi nők szerzőjének új regénye. Szerelem és rivalizálás, bűntudat és vezeklés – nyers közvetlenséggel, lakonikus humorral és megkapó könnyedséggel. A sikeres jelmeztervező, Doro; az érzékeny családanya, Yella; a légiesen modern, de gyökértelen Amelie; a racionális kémikus, Helen – négy testvér, akik cseppet sem hasonlítanak egymásra. És akik az anyjuk hívására, minden ellenérzésük dacára egyként útra kelnek a holland faluba, Bergenbe. A csodás partra, ahol gyermekkoruk nyarait töltötték – és ahova sohasem akartak visszatérni. Itt veszítették el az apjukat. Mi viszi rá mégis az anyjukat, hogy ide szervezzen családi találkozót? Mi az a hír, amit képtelen máshol megosztani? És miért a nagy titkolózás? De nem csak az anyának van titkolnivalója – ahogy sorban bomlanak ki az újabb és újabb rejtélyek, már az is megkérdőjeleződik, kik voltak ők, és most kicsodák.

   Monika Peetz a Keddi nők után új sorozatba kezd: a Nyári nővérek első regényében együttérzőn mutatja be Yella zűrzavaros világát. A sorozat későbbi kötetei tovább mesélik a nővérek történetét. „Mit kell tenned, ha eltévedsz? Ezer különböző válasz is adódik. Az egyik, hogy menj vissza az utolsó ismert helyre.”

   Monika Peetz író, dramaturg, forgatókönyvíró. Keddi nők című regénye 2010-ben jelent meg Németországban, és még abban az évben több mint egymillió példány kelt el belőle. Azóta 26 nyelvre lefordították és meg is filmesítették. Magyarul a Keddi nők, a Léböjt Hotel és A keddi nők és a sok zöldség című kötetei jelentek meg.

Park, 2023

Eredeti cím: Sommerschwestern, 2022

Megrendelhető 

   Olvastad a Keddi nők című könyvet? Ha nem, akkor ideje megtenned, hiszen az Monika Peetz első magyar nyelven megjelent könyve, s mivel német szerzőről beszélünk, a szereplők megformálása, a cselekmény, a problémák, a helyszínek sokkal közelebb állnak hozzánk, mint egy divatos tengerentúli szerző esetében. És ez ugyanígy érvényes a Park Kiadó gondozásában megjelent új könyvére is.

   Több okból is örülök annak, hogy a Keddi nők sorozat 2017-ben megjelent utolsó része után most végre újabb Monika Peetz könyv került a boltokba magyar nyelven. Először is azért, mert kedvelem a szerző könnyed stílusát. És még azért is, mert a Nyári nővérek cselekménye – ami mellesleg egy sorozat indítókötete – Hollandiába viszi el az olvasóját, én pedig szeretem Hollandiát, és évente legalább egy hosszú hétvégére leugrunk meglátogatni ott élő barátainkat. Persze nem pont Bergenbe, ahol a cselekmény nagy része játszódik, de épp eléggé ismerem az országot ahhoz, hogy tudjam, a szerző nagyszerűen ragadta meg azt az életérzést, ami a hollandokat jellemzi (ha lenne nekik is egy Meik Wikingjük, ennek az életformának saját neve lenne, könyvet írnának róla és néhányan ebből gazdagodnának meg – lásd a hygge nevű maszlagot). S kimondottan boldoggá tesz, hogy a könyv nem TikTok szenzáció – újabban ezzel reklámoznak mindent, mintha az a közösségi patform valamilyen minőségi és/vagy ízlés barométer lenne.

  De térjünk vissza az aktuális Peetz könyvhöz, a Nyári nővérekhez, melytől – bevallom – kicsit többet vártam. Ó, kéretik nem félreérteni, terjedelmileg vártam tőle többet, mert nekem roppant rövidnek tűnt, bár lehet azért is, mert én szívesen tovább olvastam volna hogyan alakul a nővérek élete, egymáshoz és anyjukhoz való viszonya.

   Ez a történet egy család fél életének besűrítése néhány napba. Ez így nagyon zavarosan hangozhat, de attól még igaz, hiszen a négy nővér anyjuk hívására (inkább utasítására) utazik Bergenbe a megadott időpontba. Oda, ahol gyermekkoruk minden nyarát tötötték, ahol apjukat balesetben elvesztették és ahol húsz éve nem járt egyikük sem. Ez pedig kitűnő alkalom a visszaemlékezésre is. 

   Senki nem tudja miért kell pont oda és pont akkor utazniuk, de anyjuk meglehetősen erős egyénisége nem hagy választást egyikük számára sem. S bár valamennyien felnőttek, saját életük van, azért a régi szokásokat nehéz levetkőzni, s vannak dolgok, amik nem változtak. Most is ugyanúgy jelen van a versengés, a ködösítés, a vezéregyéniség.

   Négy nagyon különböző nőt ismerhettem meg, és mindegyik kiveszi részét a történésekből, bár ez a könyv egy picikét inkább a második lányról, Yelláról szól. Őt viselte meg legjobban apjuk halála, hiszen ugyanaz az érzékeny művészlélek, mint apja volt. Az egész család rajta köszörüli a nyelvét, mert annak ellenére, hogy évek óta együtt élnek és két nem is kicsi gyermekük van, partnere soha meg nem kérte a kezét. A másik örök téma, az Yella partnerének könyve, ugyanis a férfi évekkel korábban írt egy zseniális bestsellert, és azóta is mindenkit azzal etet, hogy a folytatásokon dolgozik, csakhogy ezt már senki nem hiszi el. Sem neki, sem Yellának, aki mindig kiáll mellette, bár Yella maga sem hisz már a folytatás létezésében.

  Yella mellett ott van Doro, a legidősebb, a domináns egyéniség, aki sikeres jelmeztervező, de a világnak mutatott magabiztosság mögött Doro a legbizonytalanabb ember, aki állandóan megfelelési kényszerrel viaskodik. S ott vannak még Yella húgai, az ikrek: Amelie és Helen, akik különbözőbbek már nem is lehetnének. Az egyik racionális, tudományos karriere van, a másik a pillanatnak él és nem tudja mit akar az élettől.

   Ez egy családregény, illetve annak indítókötete és én nagyon kíváncsi vagyok hová fog ez fejlődni, hiszen tele van titkokkal, elhallgatott igazságokkal, ferdítésekkel, hazugságokkal. Igen, pontosan olyan, mint egy család a való életben, s ez a jó. Peetz úgy ír a család és az egyén drámájáról, hogy egyszer sem éreztem azt, hogy eltúlozza, vagy sajátos humorával paródiává degradálja azt.

   Még egy dolgot mondanék csak: aki a lepedőszaggató erotikáért olvasná, az csalódni fog, mert ebben az nincs. És nem is hiányzik belőle, de attól még egy jó könyv, amit érdemes elolvasni. Viszont amit hiányolok – s gondolom nem leszek vele egyedül – az néhány lábjegyzet, ami elmagyarázná azokat a holland szavakat-kifejezéseket, melyek hemzsegnek a szövegben. Nagy részüket ismerem, de nem mindenki jár olyan gyakran Hollandiába, hogy ismerje a jelentésüket.

   Kedveltem, ajánlom

A szerző nevéhez kapcsolódó bejegyzések

Keddi nők

Lébőjt Hotel

Keddi nők és a sok zöldség

Frédéric Martel – A Vatikán kínos titkai

   Homoszexualitás, hatalmi játszmák, képmutatás 

   „A ​papságon belüli homoszexualitás nagyon komoly kérdés, ami aggodalommal tölt el.”

Ferenc pápa 

   Papi cölibátus, az óvszerhasználattal szembeni egyházi tilalom, a szexuális visszaélések rendszeres eltussolása, XVI. Benedek pápa lemondása, a klérus nőgyűlölete, a papi hivatások számának drasztikus visszaesése, a Ferenc pápa elleni áskálódások – Frédéric Martel szerint ezeket a jelenségeket egyetlen titok köti össze, mely sokáig kimondhatatlan volt. A neve: Szodoma. A bibliai Szodoma városát a hagyomány szerint Isten azért pusztította el, mert lakosai homoszexuális gyakorlatot folytattak. Csakhogy korunkban éppenséggel a Vatikánon belül található a világ egyik legnagyobb homoszexuális közössége. 

   A francia szerző négy éven át belülről követte a Vatikán életét és nagyjából harminc országra kiterjedően folytatta nyomozásait. Több tucat kardinálisnak tette fel kérdéseit, több száz püspökkel és pappal találkozott. 

   Könyve, A Vatikán kínos titkai, az egyház rejtett oldalát tárja fel: azt a legkisebb papi szemináriumoktól a Vatikánig felépülő rendszert, amelyet egyszerre jellemez a homoszexuális kettős életvitel és a legradikálisabb homofóbia. A katolikus egyház Martel állítása szerint mélyen skizofrén: minél nyíltabban homofób egy papi méltóság a társadalom előtt, annál valószínűbb, hogy a magánéletében homoszexuális. 

   Park, 2020 

   Eredeti cím: In the Closet of the Vatican, 2020 

   Mielőtt bármit is mondanék Frédéric Martel könyvéről, előre szeretném bocsátani, hogy nem vagyok különösebben vallásos… és katolikus sem. Istenben való hit és a vallás mindenkinek magánügye (a szexuális hovatartozás is), és a kettő nem tévesztendő össze. Istenben vagy hisz valaki, vagy nem. Ez személyes választás kérdése, bár erre a választásra befolyást gyakorol a családi minta, a szociális-társadalmi megfelelési kényszer, és még sok minden más is. A vallást pedig emberek találták ki embereknek, és egyre gyakrabban akarják elhitetni velünk, hogy akik nem hódolnak neki, azok rossz emberek – legyen szó bármilyen vallásról. 

   Martel kényes témához nyúlt, mert időtlen idők óta az egyház, különösen a katolikus, az erkölcsi normák meghatározója volt – legalábbis ezt mutatták kifele, a hívők, a tömegek fele. Ezzel szemben Martel megdönteni igyekszik ezt az emberekben kialakult képet, azzal, hogy belenyúl a darázsfészekbe, és azt a látszatot próbálja kelteni, hogy a Vatikánban szinte mindenki korrupt, képmutató és homoszexuális. És homofób is. Írásában többször is kihangsúlyozza, hogy a Vatikánon belül található az egyik legnagyobb homoszexuális közösség, ami azért is vicces, mert a katolikus egyház (és igazándiból bármilyen egyház) meglehetősen elutasítóan viseltetik a homoszexualitás és egyáltalán a szexuális másság fogalmával. Amennyiben a könyvben leírtak igazak – és miért ne lennének igazak, hiszen négy évi kutatómunka és számtalan beszélgetés, interjú eredménye, nevekkel és helyszínekkel dokumentálva –, akkor az az egyik állítás máris igaznak bizonyul: a Vatikán képmutató. 

   Mit kaptam Martel könyvétől? Igazándiból sokat nem. Az utóbbi években azért már több, a katolikus egyházat érintő botrány is kipattant, megszellőztették a médiában, közfelháborodást okozott. Aki egy kicsit is odafigyelt, azt már tudta, hogy a Vatikán nem olyan hótiszta, mint amilyennek mutatja magát, hiszen védelmébe vett pedofíliával vádolt papokat, nem is egyszer. És itt most nem a falusi plébánosról van szó, hanem magas rangú egyházi méltóságokról. Azt is tudtam, hogy a kenetteljes hangon előadott prédikációk mögött a gyűlölet különböző fajtái lapulnak meg, azt viszont nem, hogy például II. János Pál elvakult nőgyűlölő volt (ugye, már nem is olyan szent?), mint ahogy az egyházi főméltóságok nagy része is az. 

   Martel monumentálisnak szánt műve – szinte 600 oldal – a múlt század első feléig megy vissza, magyarázatot keresve arra, hogy mi az oka ennek a nagy homoszexuális tömörülésnek a katolikus egyházon – különösen a Vatikánon – belül. Állítása szerint az utolsó öt pápa közül három nagy valószínűséggel homoszexuális volt. Nem térek ki a következtetéseire, akit érdekel, majd elolvassa a könyvet. 

A szerző nem csak a Vatikánon belüli titkos homoszexualitással és az ebből adódó nyilvános homofóbiával foglalkozik könyvében, hanem részletesen leírja a kényesnek minősülő ügyek eltitkolásának módozatait, hogyan és hová járnak az egyházi főméltóságok, amikor férfi prostituáltat akarnak felcsípni, valamint azt is, hogyan hajtanak rá a fiatal szeminaristákra vagy a svájci gárda tagjaira, akiknek kemény titoktartási szerződést kell aláírniuk – olyan szerződést, mely a Vatikánon kívül, minden más állam jogrendszerével ellentkezik. Ugyanakkor kitér a korrupcióra, a hatalmi játékokra, a vitatható módon való meggazdagodásra és néhány egyházi főméltóság luxus iránti imádatára is. (Ugye mindenki emlékszik XVI. Benedek sikkes kis piros Prada cipellőire?) 

   S miközben a Vatikán belső ügyeit tárja fel – vagy legalább is megpróbálja – Martel megcsillogtatja saját műveltségét, és abszolút irreleváns részletekben veszlődik el, csapong és ismétel. Saját bevallása szerint könyve egyszerre húsz országban fog megjelenni, és arra vártam, hogy hatalmas botrányt kelt majd, nyilvánosan elégetik, bedarálják, tiltakoznak ellene – lásd a Meseország mindenkié című alternatív mesekönyv megjelenését övező botrányt Magyarországon. Ehhez képest nagy csend övezi megjelenését, igaz reklámja sem igazán volt. Bár az is lehet, hogy az érintettek inkább hallgatnak, nem foglalnak állást, hátha akkor észrevétlenül eltűnik ez a könyv, mert ugye a rossz reklám is reklám, s talán jobb lenne nem felhívni a figyelmet egy ilyen, leleplezésnek, tényfeltárásnak szánt írásra.

   Nehezen emészthető olvasmány. Bevallom, hogy egyszerre csak 40-50 oldalt tudtam olvasni belőle a felesleges részletessége, a témától gyakori eltérése miatt. Nem vitatom Martel hozzáértését, sem a befektetett munkát. Hogy nyomozást folytatott volna? Azt erősen kétlem. Ez, ebben a megfogalmazásban nem állja meg a helyét. Ő kutatást végzett a témában, s nem is egyedül tette, hanem számos munkatársával együtt. Egy biztos: bár a nagy tömegeknek szánták, mégsem nekik íródott, mert a szerző – tudását csillogtatva – olyan filozófiai, egyház- és kánonjogi dolgokba merül el, melyek egy egyszerű olvasó számára nem ismeretesek, és igazándiból nem is vonzóak. 

   Nekem túl hosszú volt, dagályos és néhol unalmas, de nem vagyunk egyformák. S mennyire igaz a szólás, hogy vizet prédikál és bort iszik...

Elena Ferrante – A felnőttek hazug élete

Elena Ferrante várva várt új regényben megint egy gyereklány bőrébe bújik. Giovanna éppen félúton jár a gyermeklét és a kamaszkor között, amikor furcsa és dekadens nagynénje felbukkanásával két gyökeresen más világ, két eltérő arcú Nápoly között találja magát.  Tartsatok a Blogturné Klub bloggereivel, és nyerjetek egy példányt a kötetből!

A Nápolyi regények szerzőjének új könyve.

Felnőni? Mivégre? Ki mondja meg, hogy mi lesz belőlünk és kire fogunk hasonlítani?

Valami baljós dolog történik Giovanna bájos gyermekarcával, és lassanként kiütközik rajta a kamaszok rusnya undoksága. De vajon tényleg így állnak-e a dolgok? Melyik tükröt válassza az ember, hogy visszataláljon önmagához, és megmeneküljön?

A gyermekarc szépségének elillanását követően az új ábrázat utáni hajsza két Nápoly közt zajlik, amelyeket testvéri szálak kötnek össze, s amelyek kölcsönösen rettegik és gyűlölik egymást.

Az egyik Nápoly odafönt pózol, az erényesség álcáját magára öltve, a másik odalenn található, a mélyben, harsánynak és közönségesnek tettetve magát. Giovanna e két Nápoly közt ingázik, hol alázúdulva a mélybe, hol felkapaszkodva a magaslatokra, és mindeközben eltévelyedve tapasztalja, hogy sem odafönn, sem a mélyben nem talál válaszokra, a város pedig nem nyújt szabadulást.

Park Kiadó, 2020

Eredeti cím: La vita bugiarda degli adulti, 2019

Megrendelhető 

   A kortárs irodalom és könyvkiadás legjobban örzött titka az Elena Ferrante írói álnév mögött megbújó személy kiléte. Hulla komolyan. A szerző nem szerepel a nyilvánosság előtt, nem jár könyves összeröffenésekre, dedikálásokra, nem tolja magát közösségi médiában, interjút sem lehet személyes találkozással készíteni vele. Ő egyszerűen csak ír és óvja magánéletét, s teszi ezt több évtizede, első regénye 1992-es megjelenésétől kezdve. S minél jobban óvja kilétét, annál nagyobb a kísértés, hogy a fontoskodók fényt derítsenek a nagy titokra, és az öt perc hírnév is sokat jelenthet, mert már több személy is azt állította magáról, hogy ő lenne az Elena Ferrante névvel publikált regények szerzője. Csalók és találgatások ellenére, a szerző valószínűleg nagyszerűen van, és továbbra is élvezi az anonimitást és a világhírnevet. Akit érdekel a téma, egy egyszerű internetes kereséssel több információhoz is juthat az Elena Ferrante-jelenséggel kapcsolatban.

   A szerző neve nem ismeretlen a magyar olvasóknak sem, hiszen megjelent már a négy könyvből álló Nápolyi regények sorozata – bevallom, csak az első könyvet olvastam el, s bár tetszett, a folytatások most is ott várakoznak a polcon, mert Ferrante írásaihoz hangulat kell. Nem ír mostanság divatos csatakosan erotikus-romantikus történeteket, legalábbis az általam olvasott könyveiből teljes egészében hiányzott az explicít erotika, az a fajta, ami vírusok és testnedvek cseréjét minden részletében leírja.

Miről szól A felnőttek hazug élete? Pontosan arról, amit a címe is jelez: hazugságokról, képmutatásról, kettős értékekről. Ebben a történetben annyit és annyian hazudnak, ködösítenek, értelmezik az igazságot a nekik tetsző módon vagy saját szempontjukból, hogy a végére sem voltam biztos abban, hogy a sok mellébeszélés között hol helyezkedik el az igazság.

   A történet természetesen Nápolyban játszódik, központi alakja pedig egy kamaszlány, Giovanna. Az ő megfigyelései és szemszöge alapján ismekedhettem meg a többi szereplővel is: szűkebb és tágabb családjával, a szülei és a rokonság baráti körével. Giovannának nem csak a kamaszodás gondjaival kell szembenéznie, hanem azzal is, hogy imádott apja viselkedése is megváltozik.

   A család Nápoly legmagasabb pontján fekvő új negyedben él, távol attól a helytől, ahol a családfő született. Giovanna szülei tanárok, különösen apja büszke értelmiségi létére, és hasonló emberekkel veszi körül magát. Ennek a körnek a gyermekeiből kerülnek ki Giovanna barátai is, s ez a brátság jól működni látszik addig a pillanatig, míg a lány megkérdőjelezi mindazt, amit apjától a város szegénynegyedében élő rokonairól hallott. Különösen az esik neki rosszul, hogy a kamaszkor problémáival küszködő lányt a férfi Vittoriához, a húgához hasonlítja, aki elbeszélései szerint az ördög megtestesítője a földön. A férfi rokonai fölött állónak tartja magát minden szempontból, kerül mindenféle kapcsolatot velük, mintha az, hogy nem beszél róluk, lenézi őket, meg nem történtté tenné múltját és származását, melyet nyilvánvalóan szégyell.

   A kiváncsiság által hajtott Giovanna úgy dönt, hogy maga szeretné látni mi az igazság, és felkeresi magát Vittoriát, majd a nő segítségével megismerkedik egy teljesen más világgal is, egy olyannal, amitől sznob apja óva intette. És ez további feszültségeket szül családjában. S ha még nem lett volna elég gondja, Giovannának szülei házasságának válságával is szembe kell néznie, amikor egyik napról a másikra kiderül, hogy imádott és határozott erkölcsi normákat valló apja az, aki hosszú ideje a családi fészken kívül keresi boldogságát azzal a nővel, aki lánya legjobb barátnőinek anyja és közeli családi barát. Giovanna pedig két világ között örlődik: a szülei által képviselt intellektuális életforma és kettős értékrend, valamint a nagynénje révén megismert másik, sokkal szórakoztatóbb, valóságosabb világ, a maga szépségével és buktatóival.

   S akkor még ott van a karkötő is, ami legalább olyan fontos szereplője a történetnek, mint maga Giovanna, és amiről a történet végén sem tudtam meg, hogy családi örökség-e, vagy sem, ki adta kinek és miért, viszont a karkötő hányatott sorsa nagyon jól szimbolizálja azt a bizonytalanságot, ami a kamasz Giovanna életét jellemzi.

Mint már jeleztem, egy kamaszlány szemszögéből ismertem meg a történetet – tulajdonképpen inkább a felnőtt visszamlékezése a kamaszkorra és annak történéseire –, de ez nem azt jelenti, hogy kamaszoknak szólna. Távolról sem. Ez egy nyugisan csordogáló történet a kamaszkor problémáiról, a felnőttek képmutatásáról, sznobizmusról, csalódásokról, első szerelemről, az olasz temperamentumról és eszméletlen sok hazugságról. Úgy, ahogy egy tizenéves lány látja a szavak és tettek közötti különbséget. De lassúsága ellenére egyetlen pillanatig sem volt unalmas.

Egyszerűen zseniális volt! Ínyenceknek ajánlott olvasmány, de természetesen ízlések és pofonok...

Elena Ferrante és Nápoly neve szinte már összeforrt, A felnőttek hazug életének is ez a csodaszép dél-olasz város adja a helyszínét. Játékunkban ezúttal kirándulunk egyet Nápolyban: minden állomáson egy, a várossal kapcsolatos állítást találtok, a feladat pedig az, hogy eldöntsétek, igaz vagy hamis-e az állítás. 

Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.

Nisida egy sziget a Posillipoi-foktól északra, a Pozzuoli-öbölben. Közigazgatásilag a városhoz tartozik.

a Rafflecopter giveaway

09.01: Betonka szerint a világ…

09.03: Flora the Sweaterist

09.05: Könyv és más

09.07: Utószó

09.09: A Szofisztikált Macska

Blogturné Klub

Hannah Rotschild – Valószínűtlen szerelem

A 31 éves Annie McDee-nek nemrég bomlott fel egy hosszú párkapcsolata. A lány rosszkedvű, a munkájában se leli örömét. Épp egy lepukkant régiségboltban keresgél születésnapi ajándékot arra érdemtelen új szeretőjének, amikor a limlomok közt észrevesz egy elkoszolódott festményt. Csekélyke spórolt pénzéből megveszi, aztán sietve finom, szülinapi vacsorát főz – csakhogy az ünnepelt nem jön el. 

A festmény tehát Annie-é lesz, s ő hamarosan gyanakodni kezd, hogy talán jóval értékesebb, mint hitte. Akaratán kívül ugyanis egyszeribe a legkülönfélébb alakok – száműzött orosz oligarcha, kapzsi emírfeleség, gátlástalan műkereskedő – lihegnek a sarkában, akik bármire képesek lennének, csak hogy megkaparintsák az „ócska limlomot”. S miközben Annie megpróbálja kideríteni, ki festhette a képet, az európai történelem sötét titkaival szembesül – de feltárul előtte egy új szerelem lehetősége is.

Hannah Rothschild író, filmrendező. Egész estés dokumentumfilmjeit a BBC és az HBO sugározta, és nemzetközi filmfesztiválokon is bemutatták. Filmforgatókönyveket ír, cikkei többek közt a Vanity Fairben, a The New York Timesban, a Harper's Bazaarban és a Vogue-ban jelennek meg. 2015 augusztusától a londoni Nemzeti Galéria kuratóriumának elnöke. Nagy-nagynénjéről írt életrajzi regénye Pannonica. A lázadó bárónő 2014-ben jelent meg magyarul.

Park, 2018

Eredeti cím: The Improbability of Love, 2015

Ezt a könyvet abszolút a cím és a fülszöveg alapján választottam. Szerzője neve fölött elsiklottam, s jól is tettem, mert ha utánaolvasok, hogy kicsoda-micsoda, kézbe se fogom a művet.

Hannah Rotschild a híres bankárcsaládból származik – nehéz elhinni, hogy létezne olyan ember, aki ne hallott volna a bankárdinasztiáról –, s nekem komoly előítéleteim vannak a híres emberek által írt irodalmi alkotásokkal szemben. Lehet valaki jó abban amit csinál, ami híressé tette, de ez nem föltétlenül jelenti azt, hogy írásban is jó lesz, csupán azt, hogy a már meglevő hírnév megkönnyíti a könyv kiadását, mert ugye van már egy húzós név, ami a marketing egy részét már el is végezte. Ez a szerző második és pillanatnyilag utolsó regénye.

Rotschild könyve az a kivétel, ami erősíti a szabályt, bár nem mondanám, hogy széles körben osztatlan sikert fog aratni, első sorban azért, mert részletesen belemerül egy olyan világba, ami nem a tömegek sajátja: a festészetbe és a műkincs-kereskedelembe.

Természetesen nem csupán ennyiből áll a könyv, hiszen egy meglehetősen szövevényes, sokszereplős történet is jár hozzá. Olyannyira, hogy eleinte nem is igazán értettem, hogy ezeknek az embereknek mi közük van egymáshoz, mi a szerepük. Ahhoz, hogy minden a helyre kerüljön végig kell olvasni a könyvet.

Mégis van egy dolog ami ezeket az embereket összeköti, az pedig a fülszövegben már említett festmény, amire a történet hősnője, Annie, egy ócskásnál bukkan rá és utolsó fityingjét is kipengeti, csakhogy ajádékba adhassa új barátjának, aki sosem érkezik meg a születésnapi vacsorára.

Annie-ről tudni kell, hogy korán elvesztette apját, anyja pedig egész életében a szerelmet és egy újabb társat keresett. Annie autodidakta szakács és egy hosszú kapcsolat után költözik Londonba, összetört szívvel, szinte pénz nélkül, mert jól menő vállalkozását hátrahagyta volt partnerének, aki egy másik nő oldalán találta meg a boldogságot. És a körülmények úgy hozzák, hogy a Winkleman Fine Art, többnyire festményekkel kereskedő családi vállalkozáshoz kerül magánséfnek. Ahogyan Winklemanék vacsoráira festményekből inspirálódva főz, egy kicsit Heston Blumenthalra, az angol séfre emlékeztetett, aki néhány éve egy televíziós sorozatot forgatott, melynek témája a régmúlt történelmi ihletésű lakomáinak újragondolása volt.

A történet középpontjában az ócskásnál aprópénzért vásárolt festmény áll – maga a Valószínűtlen szerelem –, mely nagy valószínűséggel a háromszáz évvel ezelőtt élt Jean Antoine Watteau alkotása és különös története van, melyet maga a festmény “mesél” el. Igen, a festmény, mint szereplő – a szerző által felvázolt jelenkori történetet megszakítva – mesél magáról a festőről, arról, ami keletkezését ihlette, későbbi tulajdonosairól.

Csakhogy amellett, amit a festmény mesél, van egy másik, hozzá kapcsolódó történet is, ami a második világháború idején a náci Németországba viszi vissza az olvasót, oda, ahonnan Memling, a Winkleman ház vaskezű feje származik, és aki állítása szerint túlélte a koncentrációs táborok poklát. Ez egy olyan történet, amiről nem beszélnek az amúgy is nagyon diszkrét életvitelt folytató családban.

Említettem már, hogy a történetnek rengeteg szereplője van és valamennyien a festményhez kapcsolódnak valamilyen formában. Első sorban ott van Annie, aki a festmény jelenlegi tulajdonosa és Jesse, a különc festő, aki segít neki a műalkotás eredetének felfedezésében, majd Winklemanék, Memling és lánya Rebecca, akik égre-földre keresik a Watteau-művet, csak hosszú ideig nem lehet tudni miért.

Továbbá megismerünk két száműzött orosz oligarchát, akik volt hazájuk jóindulatát értéktárgyakkal vásárolják meg, Delores Ryant, a hitelét vesztett műkritikust, Mrs Appledore-t, lengyel származású amerikai mecénást, Alwabbi emírjét, a műkincsgyűjtőt, Barty-t az excentrikus homoszexuális életművészt, Beachendon earljét, a Monachorum aukciósház kirakatemberét, Carlo Spinetti olasz rendezőt, a Winkleman vőt, aki nem a hitvesi hűségéről híres és másokat is, akiknek valamilyen módon kapcsolata van a művészvilággal, vagy a fentebb említett személyek valamelyikével.

Azt is el kell mondanom, hogy igazándiból egy nyugis romantikus történetre vártam, ez pedig minden volt, csak az nem. Tartozott ugyan a sztorihoz némi romantika is, de ez minimális volt. Ez inkább a művészvilágról szól, műkereskedelemről, festészetről – és ez alatt nagy mesterek műveit értem, az ehhez tartozó elítről és a vele járó sznobizmusról, és egy kicsit a náci Németországból elüldözött zsidók vagyontárgyairól is, ami, ennyi év után is még mindig téma.

Kedveltem, annak ellenére, hogy néha túlságosan is belemerült a művészettörténet világába. Egyébként egy nagyon jól felépített történet volt, és olyanoknak ajánlom, akik otthon vannak a témában, másképp unalmas lehet a sok erre vonatkozó utalás, adat. Érdekes volt, de természetesen ízlések és pofonok…

Monika Peetz - A keddi nők és a sok zöldség

Keddi nők 3

A luxusfogyókúra után vagy fél évvel Kiki megelégeli a nagyvárosi létet, és belevág egy nagy kalandba: megvásárol egy „egzotikus”, távoli faluban, a mecklenburgi tóvidéken egy 1911-ben épült, régóta használaton kívüli iskolát, hogy miután felújította, panziót nyisson benne. A patikabirodalom pénzével Estelle is támogatja a vállalkozást: karitatív tevékenységébe belefér, hogy hátrányos helyzetű, városi gyerekeket küldjön oda kisebb csoportokban egy-egy hetes üdülésre.

A keddi barátnők először segítenek Kikiéknek a költözés megszervezésében, majd megígérik, hogy kora nyáron odautaznak, hogy közreműködjenek a kert és a veteményes bepalántázásában. Viszi persze mindenki a saját életét, bár Caroline nem csak azt: az ő nyomában egy nem akármilyen férfi érkezik. Ám jöhet veszekedés, hazugság, árulás és csőd: a keddi nők közé semmi sem verhet éket. Legfeljebb egy titokzatos idegen.

Park Kiadó, 2017

Eredeti mű: Monika Peetz – Zwischen Kraut und Rüben

A sorozat, harmadik, befejező része – német nyelven sincs több folytatás egyelőre. Akárcsak az előző részeiből, ebből is készült tévéfilm és a bejegyzés fotói onnan számaznak.

A Keddi nők újabb kalandja, ami most abban különbözik az előző két résztől, hogy nem közösen utaznak el valahová, hanem a négy Kölnben maradt barátnő utazik el Kikit meglátogatni. Ugyanis Kiki megelégelte a várakozást, a Thalbergék befolyása miatti örök mellőzést és dizájneri karrierjének befuccsolását és egy merész húzással a volt kelet-német országrészben egy régi iskolaépületet vásárolnak, és odaköltöznek Maxszal és Greta babával egy új kezdet reményében.

Kiki azt a bizonyos “bed and breakfast”-típusú panziót szeretné kialakítani, sőt a nyári szünet idejére hátrányos helyzetű gyerekek táboroztatását is bevállalná. Ebben támogatja őt anyagilag a patikabirodalom és közvetve Estelle is, hiszen ő bulizza ki, hogy a férje által birtokolt vállalkozás mellett működő alapítvány érdekelté váljon a kis vállalkozás finanszírozásában. A pénzre pedig nagy szükség lenne az évek óta használatlan iskolaépület felújításához. Csakhogy ezzel sincs minden rendben és a meglepetés akkor jön, amikor a négy barátnő megérkezik Kikihez. És tisztán látszik, hogy az építkezés hetek óta áll. Se felújítás, se kert, semmi… csak egy nagy építőtelep.

Természetesen, most sem csupa móka s kacagás egyetlen barátnő élete sem. S mind a négyen boldogan hagyják ott Kölnt, mert valamilyen formában valamennyien menekülnek valami elöl. Judit a magányosság elől. Eva a családi problémáktól, hiszen most az ifjú Fridónak vannak gondjai az iskolában, az idősebb Frido pedig továbbra is rálőcsöli az ilyen megoldandókat, s kamasz lánya sem egy könnyű eset. Caroline elvált Philliptől a Lébőjt Hoteli fiaskó után és most egy zaklató elől menekül. Szakmájából kifolyólag többször is kapott már fenyegetéseket és zaklató leveleket-üzeneteket, de még soha senki nem volt ennyire kitartó és agresszív. Estelle… nos ő azt hiszi, hogy a nyaralás címszó alatt majd azt is “leelllenőrzi” hogy mennyire halad az alapítványi projekt Birkow-ban.

Tehát Birkowban semmi sem az, amire vártak. Már az úton Caroline pánikba esik mert egy autó követni látszik őket, a benne ülő Thomas Steiner is pont ugyanoda igyekszik mint a barátnők és meg van győződve, hogy a férfi a zaklatója. Hogy a férfi valamennyiük életét felforgatja és hogyan teszi ezt, az kiderül majd a történetből, ami most sem mellőzi a humort, a szellemes megoldásokat, a beszólásokat.

Nos, ott áll az öt barátnő a semmi közepén egy lerobbant iskolában és velük van ugye Max, akit apja – a vállalkoző Thalberg – akkor rángat el egy-egy projekt kedvéért amikor úri kedve úgy diktálja. Maxnak pedig minden ilyenre le kell csapnia, hiszen a pénz az mindig kell, különösen most. Ott van a cserfes Greta baba, aki már két éves és sajátos hangulatot ad a történetnek a maga “apró” módján. És ott van Estelle tiszta vérvonalú és puccos pedigés uszkárja, Oszkár, akit Greta baba nemes egyszerűséggel báránynak néz és lelkes Beee! kiáltással fogad.

Hosszas húza-vona után Kiki bevallja, hogy azért áll minden három héttel a nyitás előtt, mert pénz nincs, soha nem is érkezett meg, Estelle pedig azok kapja magát, hogy nemcsak az alapítványból zárta ki ambiciózus “menye”, hanem a számláit is zárolták, tehát még magánemberként sem tudna segíteni Kikinek. Erről, természetesen, a lehető legmegalázóbb módon kell értesülnie, például mikor fizetne és a kártyáit sorra dobja vissza a gép.

És akkor ismét összefognak, megküzdenek a helyi közösséggel, hogy az elfogadja Kikiéket. Judith felcsap jósnőnek, mert azt hiszi ezt kell tennie és mindenkinek azt mondja amit hallani akar. Megoldanak egy régi szerelmi viszályt, beintenek a beképzelt helyi vállalkozónak és még egy bowling-versenyen is részt vesznek. Nem, nem nyerik meg. Az márt túl sok lett volna, de, ahogy majd a cselekményből kiderül, mégsem volt az a bowlingozás annyira fölösleges. Estelle-nek még a menyét is sikerül sarokba szorítania, hiszen a patikabirodalom új nagyasszonya is lelátogat a helyszínre, méghozzá férjestől.

Természetesen a végére minden a helyére kerül és szinte sajnálom, hogy nincs több folytatása a történetnek. Nem nagy szám, senki világát meg nem fogja rengetni de  a történések annyira valósághűek, hogy bármelyikünkkel megtörténhetett volna mindaz, amin az öt barátnő a három történet során keresztülment. És a szereplői sem az ideális-tökéletes szépségek, hanem igazi hús-vér nők erényekkel és hibákkal, különböző generációkhoz tartoznak, különböző szociális háttérrel rendelkeznek. Pont úgy mint a való életben.

Aki a sorozat első két részét már olvasta, annak kár lenne pont a befejező részt mellőznie. Engem szórakoztatott a sok kavarás, félreértés, idétlenkedés, és egy könnyű, pörgős olvasmány volt. De természetesen az ízlések és a pofonok…

A sorozat előző részei a Park Kiadó gondozásában:

1. Keddi nők, 2014

Die Dienstagsfrauen

2. Léböjt Hotel, 2015

Sieben Tage ohne

Monika Peetz - Léböjt Hotel

Keddi nők 2

1 hét, 5 nő, 0 kalória – A Keddi nők újra akcióban!

Másfél évvel sorsfordító zarándokútjuk után a keddi nők újabb közös nyaralásra indulnak. Hét nap tökéletes kikapcsolódás: se férfiak, se család, se internet, se telefon. Egy teljes hét a léböjtkúra, a salaktalanítás és a méregtelenítés Bermuda-háromszögében, hogy nyomtalanul eltűnjenek a fölös kilók, a méreganyagok, a munkahelyi stressz és a családi gondok. Ám hamar kiderül, nem a farkaséhség az egyetlen, amivel meg kell küzdeniük, mert nem csak a kilóktól, a múlttól sem olyan könnyű megszabadulni.

Monika Peetz író, dramaturg, forgatókönyvíró. Keddi nők című regénye 2010-ben jelent meg Németországban, és még abban az évben több mint egymillió példány kelt el belőle. Azóta 23 nyelvre lefordították, és meg is filmesítették.

Park, 2015

Eredeti mű: Monika Peetz – Sieben Tage ohne

A Keddi nőkből megismert öt nő története folytatódik. Időben körülbelül másfél évre járunk az első részben megismert lourdes-i zarándoklattól és az akkori történésektől. Bár önálló történetként is megállná a helyét, azért vannak utalások az előző részben történtekre, és kár lenne kihagyni azt.

Eva visszament dolgozni, bár csak fél műszakot teker le mint orvos – családja továbbra is rajta lóg minden semmiségért. Caroline külön él férjétől, és titokban viszonyt folytat… természetesen a férjével. Judith alig-alig nyert bocsánatot Lourdes után, bár hosszan vezekelt – aki olvasta az első részt tudja, hogy miért. Még mindig egy kapcsolatot keres, egy társat és továbbra is irigy arra, ami a többieknek van. Estelle továbbra is sznob és cinikus, Kiki pedig… nos Kiki együtt él a nála tizenkét évvel fiatalabb Maxszal, aki a főnöke fia. A volt főnöké, mert Kikit azonnal el is bocsájtják, ahogy fény derül a viszonyra és még a frissen érkezett Greta baba sem enyhíti meg a szülőket Kiki iránt. S mivel Thalbergék befolyásosak és tehetősek, Kikit a szakmában senki nem alkalmazza.

Ez az öt nő újabb utazása, újabb kalandja és most Eva az aki a helyszínt megválasztja, hiszen titokban sosem ismert apja iránt nyomoz és a szálak Achenkirchebe vezetnek, ahol a feltételezett apa egy kastélyból-várból átalakított intézményben méregtelenítő kúrákat tart vállalkozó kedvű embereknek.

Semmi sem megy úgy ahogyan kellene és ahogy ezt eltervezték, de hát az előző rész ismeretében ezen nem is kell csodálkozni. Sem az utazás, sem a méregtelenítő kúra, de még a titokzatos apa utáni nyomozás sem, mert a helyiek nem igazán segítőkészek, ha a múltról van szó. Ugyanis mindenkinek van titka, sara, amit nem szivesen kötne sem a falu többi lakójának az orrára, sem idegenekkel nem osztaná meg. Az egyetlen, akivel a múltról  beszélni lehet az az idős helyi fotós, vele is csak azért mert enyhén flepnis és nem mindig tudja mit cselekszik.

A történet tele van szórakoztató és fura mellékszereplőkkel, hiszen a már ismert öt nő és családjaik kivételével színre lépnek a helyi lakosok és a kúra többi résztvevője is. És a szórakoztatáshoz hozzájárul a Helmut-Hannelore páros is – nem, nem szerelmesek, hanem indiai futókacsák, akiket csigairtásra tartanak a kertben és nagy ricsajt csapva mindig akkor jelennek meg amikor nem kellene.

S nemcsak ők jelennek meg alkalmatlan időben, hanem Phillip is, Caroline különváltan élő férje és akivel a nő titkos viszonyt folytat – ez esetben az egyik kamrában, és szerencsésen le is buknak, még mielőtt Caroline bevallhatná barátnőinek, hogy ki is az ő titokzatos pasija. És megjön Max is Greta babával, valamit egy apasági teszt követelésével, mert ugye az ördög nem alszik, Thalbergék még annyira sem. Max nagyon fiatal és befolyásolható, és Kiki lelkiismerete sem éppen hótiszta.

Hogy Eva megtalálja-e az apját és kicsoda az, majd kiderül a történetből, ami most is pörgös, vicces és szórakoztató volt. S az is kiderül kinek mennyire volt eredményes a koplalás és a méregtelenítés. S nem csak ennyi, hiszen azon túl, hogy Eva apakeresése adja meg a történet vezérszálát, nemcsak az ő történetét ismerjük meg, hanem valamennyiük  sorsának alakulásába betekintést nyerünk.

Akárcsak az előző részből, ebből is készült tévéfilm, a bejegyzésben szereplő fotók onnan származnak.

Könnyű műfaj, aki szórakozásra és mosolyra vágyik annak föltétlenül el kell olvasnia ezt a részt is, sőt a harmadik befejező könyvet is.

A könyvben többször is megemlítődik Doris Day - Perhaps című dala. Ez az, ami Eva anyját a múlthoz és a szerelemhez köti.

 A sorozat további részei a Park Kiadótól:

1. Keddi nők, 2014

Die Dienstagsfrauen

3. Keddi nők és a sok zöldség, 2017

Zwischen Kraut und Rüben

Monika Peetz - Keddi nők

Keddi nők 1

„A ​hazugság visszatér, mint a bumeráng, és azt találja el, aki eldobta – esetleg azért, hogy elejét vegye valami nagyobb bajnak. Ez a bumeráng néha azonnal visszatér, néha csak sokára.” 

Caroline, Eva, Estelle, Kiki és Judith belevaló kölni nők, akik egy francia nyelvtanfolyamon barátkoznak össze. Levizsgázni ugyan csak egyikük tud, de a barátság megmarad, tizenöt éven át minden hónap első keddjén együtt vacsoráznak a Le Jardin étteremben, beszélgetnek, megosztják egymással kisebb-nagyobb gondjaikat, örömeiket, nyaranta pedig elutaznak egy-egy hosszú hétvégére. 

Miután Judith megözvegyül, és igen rossz idegállapotba kerül, bejelenti, hogy ezúttal nem tart a többiekkel, mert rábukkant férje, Arne zarándoknaplójára, és helyette is szeretné végigjárni az El Caminót, befejezni azt, ami a férfinak a betegsége miatt már nem adatott meg. A keddi nők döbbenetén felülkerekedik a kalandvágy és a szolidaritás, így aztán egyhangúan úgy döntenek, hogy elkísérik. 

Igen ám, de a naplóval valami nem stimmel. Állandóan eltévednek, és kezdenek arra gyanakodni, hogy Arne sosem járt arra, amerre ők. Hamarosan arról is meggyőződnek, hogy semmi és senki nem az, aminek látszik. Szinte még egymásról se tudnak semmit…

„Fergeteges romantikus komédia.” amazon.de

Park, 2014

Eredeti mű: Monika Peetz: Die Dienstagsfrauen, 2010

“– A vallás rossz tanácsadó – vonta le a tanulságot Estelle. – A Bibliában az van, hogy szeresd felebarátodat. Csak azt felejtették el hozzátenni, vigyázz, nehogy rajtakapjanak.”

A Keddi nők trilógia indító kötete – legalábbis pillanatnyilag ennyi részből áll a Keddi nők sorozat. Aki kedvet kap hozzá – mert még nem olvasta –, bele lehet fogni nyugisan, mindhárom rész megjelent már magyar nyelven is. Magam sem értem miért tologattam ennyi ideig az olvasását, de most legalább nem kell várnom a folytatásokra.

Chick lit könyv, olyan igazi nőcis, nőkről szóló. Amiben a többi hasonló irománytól különbözik az, hogy a szerző német, a barátnők története is Kölnben kezdődik és a cselekmény nagyrészt a mai Németország területén játszódik, nem a megszokott angliai vagy tengeren túli környezetben. Azért csak nagyrészt, mert ebben az első részben a társaság a franciaországi Lourdes-ba megy zarándokútra – van aki még tovább is megy a Szent Jakab (El Camino) zarándokúton. És még abban is különbözik, hogy itt nem három barátnőről van szó, mint az esetek nagy többségében, hanem öt, egymástól teljesen különböző nőről.

Keddi nők – szószerint értendő, hiszen minden hónap első keddjén találkoznak ugyanabban a vendéglőben sok-sok éve. Eredetileg csupán csoportársak voltak egy francia nyelvtanfolyamon, aztán lassan összebarátkoztak és most már tizenöt éve bizalmas barátnők, évente egy alkalommal pedig együtt nyaralnak egy hetet.

Ez a könyv egy ilyen alkalomról szól. Az öt nő Judith nemrég elhunyt férjének zarándoklatát követi a férfi naplója szerint – amivel valami nagyon nem stimmel.. S hogy mire lesz jó ez a zarándoklat, azt megtudod, ha elolvasod a történetet, ami meglehetősen lassan indul be, de végülis tartogat meglepetést bőven. S nemcsak meglepetéseket és váratlan fordulatokat tartogat, hanem rengeteg humoros helyzetet is, ami olvashatóvá és szórakoztatóvá teszi a könyvet.

Említettem már, hogy az öt barátnő teljesen különbözik egymástól és csak a véletlen, meg a francia nyelv tanulása hozta össze őket. Ezért a cselekmény boncolgatása helyett inkább róluk mondanék el néhány dolgot, mert valamennyiük számára nemcsak felejthetetlen élmény lesz a zarándoklat, hanem sorsfordító is.

Caroline – menő ügyvéd, orvosfeleség, gyermekei fenőttek és kirepültek a fészekből. Meg van győződve, hogy házassága stabil és jó kapcsolatban élnek a férjével, bár mindketten rém efoglaltak a karrierjükkel.

Eva – valamikor orvos, pillanatnyilag négy gyermekes családanya, fontos beosztásban dolgozó férfi felesége, házvezetőnő, cseléd. Ez az idézet jellemzi a legjobban: “– Lehetek őszinte, Eva? Többéves kemény munkával leszoktattad a kedves családodat arról, hogy felismerjék a saját zoknijukat.”

Estelle – Patikabirodalom tulajának második felesége. Tele pénzzel és sznobizmussal valamint tengernyi jóindulattal és cinizmussa. Üdítő jelenség, az a típus, aki gurulós bőrönddel indul neki a zarándoklatnak. “– Én csak a repülőn hiszek Istenben, landolás után már jóval kevésbé.”

Kiki – a legfiatalabb a csapatban, mindössze 35 éves, dizájner. Zűrös a magánélete, nagykanállal fogyasztja a férfiakat és állandóan a nagy szakmai áttörésre vár. Pillanatnyilag főnőke fia elől menekül a zarándoklatba, de a nála 12 évvel fiatalabb férfi itt is megtalálja. “– A dizájn olyan, mint a versenysport – magyarázta Kiki Estelle-nek. Harmincévesen már mehetsz a sunyiba.”

Judith – a nemrég megözvegyült nő, aki miatt a zarándoklat indul és mindenki azt hiszi, hogy ez egy kegyelet-túra az elholt Arne tiszteletére. Hogy mi is motiválta Judithot, majd kiderül a történet során. Boldogtalan, és lelke mélyén barátnőire irigy nő, mert sosem lesz olyan karriere mint Carolinénak, olyan családja mint Evának, annyi pénze és stílusa mint Estelle-nek és tehetsége, kreativitása, mint Kikinek.

A történetből tévéfilm is készült, a bejegyzésben szereplő fotók onnan vannak. Még nem láttam a filmet – a német nyelv annyira merőleges nekem mint tehénnek a balett, viszont a sorozat második könyvén is túl vagyok, jöhet a harmadik is.

Bár a történet a zarándoklatról szól, és annak motiválója Judith, ez  történet nem kizárólag róla szól, hanem valemennyi résztvevőről, hiszen mind az ötüket megismerjük, úgy a magánéletüket, mint szakmai kihívásaikat. Humoros, vannak jó beszólásai és mégis komoly dolgokról is szó esik benne. Kedveltem, annak ellenére, hogy az eleje olyan lassan indult, hogy kísértett a féltretevés. Könnyű, szórakoztató, nyári olvasmány, egy próbát mindenképpen megér… de hát az ízlések és a pofonok

A sorozat további részei a Park Kiadó jóvoltából:

2. Lébőjt Hotel, 2015

Sieben Tage ohne

3. Keddi nők és a sok zöldség, 2017

Zwischen Kraut und Rüben