Rosalie Ham – A ruhakészítő

   A ​szerelem, a gyűlölet és az haute couture felejthetetlen regénye

   Még csak tízéves volt, amikor a kis Myrtle „Tilly” Dunnage-ot elüldözték szülővárosából. Húsz év elteltével, miután a legnevesebb párizsi divatházaknál kitanulta a ruhatervező és -készítő szakma minden csínját-bínját, hazatér. Eredetileg csak egy rövid látogatást tervezett, ám aztán úgy dönt, otthon marad, hogy gondoskodhasson beteg anyjáról.

   Ám Dungatar, ez a poros, isten háta mögötti ausztrál városka nem felejt: itt nem csak a bűnök, az emlékek és a vádaskodások árnyéka is messzire nyúlik. Tilly szinte számkivetettként tengeti a napjait, egyedül Farrat őrmester, a ruha- és divatbolond rendőr hajlandó szóba állni vele – és mindenki nagy döbbenetére Teddy, az ünnepelt futballsztár.

   A lány saját tervezésű, extravagáns ruhái eleinte csak irigységet váltanak ki a nőkből, ám aztán megtörik a jég: Tilly egyre több megrendelést kap, és a Dungatarba tévedő utazó nem győz csodálkozni a legfrissebb divatkreációkban páváskodó kisvárosi háziasszonyok láttán. Egy tragikus baleset azonban ismét Tilly ellen fordítja a lakókat, aki ezt az igazságtalanságot már nem tűrheti, és elhatározza, hogy bosszút áll…

   A történet mozifilmen is megtekinthető Kate Winslet, Judy Davis, Liam Hemsworth és Hugo Weaving főszereplésével.

   I.P.C., 2015

   Eredeti cím: The Dressmaker, 2015, 2000

   Nem ismertem a szerzőt, a könyvet sem és a filmet sem láttam – bár itt-ott azt lehet olvasni róla, hogy jobb mint maga a könyv, ami nagy szó, mert általában fordítva szokott lenni. Egy ismerős ajánlására olvastam el a könyvet és Isten bizony nem bántam, meg, mert valóságos felüdülés volt a sok romantikus-erotikus sablon-történet után, amivel mostanság tele a könyvpiac.
   Ausztrál szerző hazai környezetben játszódó története, a kisvárosi közösségeknek tartott görbe tükör, mely a maga egyszerűségével teszi nagyszerűvé a fura figurákat felvonultató cselekményt, és rávilágít arra, hogy a kis települések társadalma mindenhol egyforma, földrajzilag bárhol is helyezkednének el. Ugyanaz a pletykaáradat, sznobizmus, kiközösítés, szőnyeg alá seprés, látszatvilág jellemző erre az ausztrál városkára, mint bármely másra a világon.

   A cselekmény a múlt század ötvenes éveibe vitt vissza. Ekkor tér vissza a poros Dungatar nevű városkába húsz év távollét után Tilly (Myrtle) Dunnage. Anyját jön meglátogatni, ápolni, majd ott ragad a közösségben, ami ennyi idő után sem hajlandó befogadni sem őt, sem anyját, akit csak a bolond Molly-ként emlegetnek. És megbocsájtani sem hajlandóak azt a húsz évvel korábbi sajnálatos eseményt, ami miatt a helyi elöljáró agresszív fia meghalt, a tíz éves Tillynek pedig el kellett hagynia anyját és otthonát. Csakhogy a dolgok nem úgy történtek, ahogy a városka lakói tudják, az igazságra igazándiból soha nem derül fény, de azért az olvasók tisztában lesznek azzal, hogy mi történt és hogyan alakult Tilly sorsa, miután elszakították anyjától.

   Tilly elegánsan belibegett Dungatarba magával hozva Singer varrógépét, és fel is kavarta az álmos-poros városka életét. Európából tér haza, ahol vezető divatházaknál tanulta ki a ruhakészítés mesterségét, haut couture szinten űzi és hamarosan Dungatar lesz a legelegánsabb település a kontinensen, de ez még nem jelenti azt, hogy Tillynek megbocsátottak, hogy végre elfogadják őt és fura anyját, akit hatalmas szeméttengerben talál, betegen és bomlott elmével, hiszen ő a település bolondja. Mint a későbbiekben kiderült Molly nem is volt annyira bolond, mint ahogyan szomszédai képzelték, csak belefáradt a szélmalomharcba.

   A történet sokszereplős, hiszen egy egész városka lakosságát lehet megismerni és tele van nagyon fura, nagyon eredeti karakterekkel, akik másságukat nagyon jó tudják titkolni a nyilvánosság elől, vagy éppenséggel kérkednek azzal, amik. Például az összeférhetetlen, feljelentgető szomszédasszony, aki a napját a rendőrörsön kezdi, s ha épp nincs kit-mit feljelentenie, akkor kitalál valamit. De hatátozottan állíthatom, hogy szinte mindenkinek van titkolnivalója és senki sem az, aminek a szomszédai hiszik, hiszen szinte mindenkiben van egy jó nagy adag rosszindulat is. Ilyen fura karakter az öreg Parkinson-kórban szenvedő patikus, aki mások fotóin csámcsog, a leszbikus postásnő, aki előszeretettel bontja fel mások levelezését, csomagjait, mert a bennük lévő információ aranyat ér számára, a sznob farmtulajdonos asszony, aki egyetemet végzett fiában látja saját maga felemelkedését, a nagyravágyó szatócslány, a nimfomániás kocsmárosné, a transzvesztita rendőr, a szexuális ragadozó helyi elöljáró, a helyi szemetes fura családja, s a sort hosszan lehetne folytatni.

   Tilly mindent megtesz, hogy elfogadtassa magát és anyját a közösséggel, ami annak ellenére, hogy ruháit vele csináltatja, mégsem hajlandó megbocsájtani a húsz évvel korábban történteket, s amikor még egy sajnálatos baleset történik, és a helyi rögbicsapat sztárja életét veszti, ismét a lány ellen fordul. Amikor pedig anyját is elveszti, Tillynek már nincs miért Dungatarban maradnia, de nem távozhat anélkül, hogy meg ne torolná a közösségen az őt és anyját ért sérelmeket.
   Zseniális volt, imádtam minden sorát! Nagyszerű kor és karakterábrázolás, szenzációs leírások, bár néha túlságosan is elmerültünk a ruhadarabok leírásába, de hát Tilly varrónő, mibe másba merülhettünk volna el?

   Hogy van-e boldog végkifejlet? Ez nézőpont kérdése. Ez a történet nem szerelemről szól, a szerelmesek nem találnak egymásra, de nekem ez így volt kerek, ahogy volt. Bár teljesen erotikamentes, mégis kizárólag felnőtt olvasóknak ajánlom, hiszen kell egy jó adag élettapasztalat ahhoz, hogy ez a történet élvezhető, szerethető legyen. De ízlések és pofonok...

   *A bejegyzésben szereplő fotók az 2015-ben bemutatott A ruhakészítő című filmből származnak

Kimberley Freeman – Örökzöld-zuhatag

Kimberley Freeman legújabb regénye egy botrányos vonzalom, egy rég elfeledett titok meg egy furcsa szálloda története, ahol két nő élete egyszer és mindenkorra megváltozik.
1926-ot írunk. Violet Armstrong pincérnőként dolgozik a grandiózus Evergreen Spa Hotelben, ahol az ausztrál elit tölti téli vakációját. Sam és Flora Honeychurch-Black, a gazdag testvérpár hosszabb tartózkodásra rendezkedett be a szállóban. Violet és Sam között szenvedélyes, tiltott vonzalom alakul ki. 

Nyolcvannyolc évvel később Lauren Beck a Kék-hegységben vállal munkát: felszolgáló lesz egy kávézóban. Lauren megismerkedik Tomasszal, az Evergreen Spa Hotel felújítási munkálatait irányító dán építésszel. Mikozben kapcsolatuk egyre szorosabbá válik, a nő felfedez egy sor szerelmeslevelet, még 1926-ból. Nekilát a rég feledésbe merült rejtély felgöngyölítésének…

Athenaeum, 2018

Eredeti cím: Evergreen Falls, 2015

Megrendelhető

Első találkozásom Kimberley Freeman írásaival 2013-ban történt, amikor megjelent a Vadvirágok lányai. Akkor még nem létezett a blog, de később azért született a történetről egy bejegyzés, mert úgy a szerző, mint a történet a kedvencekhez tartozik. S nemcsak a szerzővel volt első találkozás, hanem a két idősíkú cselekménnyel is, ami lényegében két különböző történetet jelent, melyeknek valamilyen formában közük van/lesz egymáshoz. Nos, azóta ez a több idősíkú történetmesélés mondhatni divattá vált, bár nem mindenkinek jön be.

Mint oly gyakran, a szerző a cselekményt most is Ausztráliába helyezi, ami nem meglepő, hiszen ő maga is ausztrál. Már ez változatosságot jelent a sok amerikai kontinensen vagy az Egyesült Királyságban játszódó romantikus után.

Bár a történet a múlttal kezdődik, én előbb mégis a jelenéről mondanék néhány szót, különösen a hősnőről, Lauren Beckről. Nem különösebben szép, nem is zseniális és még gazdagnak sem mondható. Életében először van egyedül, a családjától távol. Attól a családtól, amely feláldozta a kamaszkorát és fiatalságának sok-sok évét bátyja, Adam betegségének oltárán. És az áldozat hiábavaló volt, mert Adam nem gyógyult fel, Lauren pedig nulla élettapasztalattal szökik meg zsarnok anyja túlzott féltése és ellenőrzése elől és vállal munkát Evergreen Fallsban.

A valamikor nagyon előkelő és híres Evergreen Spa Hotel elhanyagolt és romos, és visszaállításával egy dán építészt, Thomas Lindegaard-t bízták meg, Laurent pedig odaviszi egészséges kiváncsisága… meg a férfi iránt érzett vonzalma. S tulajdonképpen Lauren kiváncsisága az, aminek köszönhetően felgöngyölíthető a múlt század húszas éveiben játszódó, tragédiával körített szerelmi történet.

1926-ban Sam és Flora Honeychurch-Black, az előkelő és gazdag testvérpár szabályosan beköltözik Evergreen Falls Spa Hotelbe. Hosszúnak tervezett tartózkodásuknak több oka is van. Az egyik Sam ópiumfüggősége, és ezt felhasználva szeretné Flora minél messzebre tolni esküvője dátumát Tonyval, a felkapaszkodott gengszterrel, aki ezzel a házassággal vásárolná be magát az előkelő társaságba. Tony és gorillái természetesen elkísérték a testvéreket Evergreen Fallsba.

S a hotelben dolgozik egy jobb jövő reményében Violet Armstrong is, akibe a szenvedélybeteg Sam beleszeret. Hogy ennek a szerelemnek mi lesz a vége, Flora megússza-e a házasságot a kellemetlen Tonyval, nem fogom elmesélni, mindenki fedezze fel maga, ahogy azt is, hogy milyen kapcsolat van a történet múltja és jelene között. Annyit azért elmondhatok, hogy a kor, azaz a múlt század húszas éveinek ábrázolása remek volt. Átfogó képet kaptam úgy a gazdagok életéről, mint a kevésbé szerencsésekéről is. Nem kevés kutatómunka állhat mögötte.

A múltbeli kalandozások során Lauren nem csupán az emberöltőnyivel korábban történteket feldezi fel, hanem saját családjának titkaira is fény derül, olyan titkokra, melyek szőnyeg alá seprése miatt megrendül szüleibe vetett bizalma. Különösen ellenőrzésmániás anyjától fordul el, aki úgy viselkedik vele mintha még mindig kislány lenne – végül is valahol érthető az eltúlzott féltés, hiszen Mrs. Beck már elvesztett egy gyermeket.

Nagyszerű történet volt a múlt század húszas éveinek képmutatásáról, pénzről és hatalomról, szerelemről – hiszen több szerelmi történetet is kapunk a cselekmény során –,  szenvedélybetegségről, másságról és rossz döntésekről.

Az egyetlen dolog ami zavart az a cím és egyben a helység nevének fordítása. Nem értem miért kellett magyarra fordítani, de egyébként más történetben is idegesít, ha személyek vagy helységneveket lefordítják magyarra.

Könnyen olvasható, gördülékeny és izgalmas. Egyetlen pillanatig sem unatkoztam, nincsenek benne klisék, eltúlzott lelki drámák sem. Nagyon kedveltem és kicsit sem zavart, hogy egy idő után abszolút kiszámítható volt merre tart a történet. Felnőtt olvasónak ajánlom. Nem csak az Örökzöld-zuhatagot, hanem a szerző valamennyi könyvét, de természetesen ízlések és pofonok…

Kapcsolódó bejegyzések:

Vadvirágok lányai

Parázs-sziget

Georgia Cates – A szerelem szépsége

A fájdalom szépsége 3

Jack McLachlan álmában sem merte volna remélni, hogy ennyire elégedett lehet. Minden eddigi vágyát és kívánságát megvalósulni látja végső és örökre szóló társában, Laurelyn Prescottban. Az élet csodálatos kedvese oldalán, az esküvő utáni mámornak azonban vége szakad, mert jelenlegi boldogságukat beárnyékolja a férfi sötét múltja. Jack meg akarja védeni Laurelynt, de képtelen megóvni a lányt előző élete árnyaitól, mivel a tegnap bűnei újra meg újra visszatérnek, és kísértik a férfit. Megtalálhatják-e az örök boldogságot az ő múltjával?

Könyvmolyképző Kiadó, 2018

Eredeti cím: Beauty from Love, 2014

Megrendelhető 

   A sorozat indítókötete (és címadója), A fájdalom szépsége egyik kedvenc könyvem és azt is elmondom miért.

Amikor olvastam már hódított a “szürke” számszerint ötven árnyalatával és hasonszőrű társai olyan gyors egymásutánjában jelentek meg, mint eső után a gomba. Azt gondoltam – a címből kiindulva – hogy egy újabb kötözős-paskolós, ál-BDSM történet lesz, és ennél nagyobbat nem is tévedhettem. Egy váltott szemszögben elmesélt szerelmi történet volt egy gazdag ausztrál fickóról, Jack McLachlanról, aki kapcsolatait érzelemmentesen és szigorú szabályok szerint bonyolítja: előre meghatározott időtartamra szólnak, nincsenek érzelmek, nincs folytatás, nincsenek valódi nevek. És Jackhez társul a tizenharmadik “szerető”, az amerikai kontinensről származó és  countryénekesi álmokat dédelgető Laurelyn Prescott, aki barátnőjével érkezik Ausztráliába, a barátnő testvérét látogatni. És aki egy nappal a kapcsolat meghatározott vége előtt szépen összecsomagol és kiszáll a képből, annak ellenére, hogy mindkét részről közbeszólnak az érzelmek. Történet vége. És ez így volt jól, mert nem kell mindennek habos-babosan és rózsaszín ködben végződnie, hiszen a való életben sincs ez így.

Csakhogy sajnos jöttek a folytatások. Előbb A megadás szépsége, aztán csődbe ment a kiadó, amely az első két részt megjelentette és négy évet kellett várni míg a Könyvmolyképző Kiadó felvállalta és piacra is dobta a harmadik kötetet.

   Ha a második kötetről azt gondoltam, hogy nem kellett volna megírni, a harmadiknak még elméleti síkon sem lett volna szabad léteznie. Ugye az első rész végén Laurelyn Prescott csomagol és megegyezés szerint kilép a viszonyból, hogy a későbbiekben semmilyen kapcsolatot ne tartson fenn a férfivel. A második részben Jack Lachlan kerget Amerika-szerte egy ábrándot, és a kötet végére feleségül veszi Laurelynt. Annyira giccses és erőltetett volt, hogy hosszú ideig nem is bántam, hogy nem jelent meg a harmadik rész. Aztán győzött a kiváncsiság.

A szerelem szépsége Laurelyn és Jack története a “boldogan éltek, míg meg nem haltak” után. A szerelmes-romantikus történetek általában a boldogító igen kimondása után rögtön véget is érnek, maximum egy nyúlfarknyi utószóban megszületik a szerelem gyümölcse is, és a léha playboyból példás családapa válik, akinek felesége az egyetlen szerelme, és többé soha semmi meg nem kísértheti. 

Nos, az utószó helyett született meg a trilógia zárókötete, mert ami ebben történik, azt akár egy kiegészítő novellában is el lehetett volna mesélni, ha a szerző nem akarta epilógusként az előző rész végére odabiggyeszteni. 

   Először is elkísérjük a friss házasokat nászútjukra Hawaii-ra. Kösz, kihagytam volna. Igazán nem hiányzott, hogy minden részletében tudjam, hogy hányszor és hogyan szexeltek, milyen fogamzásgátlásó módszereket használtak – vagy lehet, ez a biztonságos szex módszereiről és a fogamzásgátlásról szóló könyv és én nem tudtam róla? –, és milyen eszmecseréket folytattak a gyermekáldásról, melyet Jack lelkesen támogat, Laurelyn pedig ellenez.

S akkor ott vannak a mindennapok, amikor Laurelyn féltékeny minden nőre, akinek valaha is köze lehetett Jackhez, ők pedig bőven vannak és szépen sorban fel is tünedeznek zűrt kavarni, és az sem segít, mikor Jack új gyakornoka a férfira hajt.

Akik ismerik a soroztatot egészen az elejétől, azok tudják, hogy Jack úgy intézi viszonyait, hogy miután vége van a kapcsolatnak, az illető hölgy semmilyen formában ne találhassa meg, ne léphessen kapcsolatba vele, ezért használ álnevet is. Mondjuk ez kész röhely, mert ő a bor-biznisz egyik ismert szakembere, mondhatni egy helyi celebritás, tehát az vicc, hogy az exek csak akkor jelennek meg egymás után, miután a lapok tele voltak a házasságkötésükről szóló hírekkel és fotókkal. Az első részben még nem tűnt fel ez az ellentmondás, de most már szabályosan az arcomba ordított és nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

   Ha már Jack életét bonyolítják az exek, miért maradna ki Laurelyn a buliból? Miután kategorikusan elzárkózott a gyermekvállalás elől, McLachlanék nagy, giccses családi tökéletessége megváltoztatja elhatározását – meg az is, hogy barátnője szintén gyermeket vár –, és beújít egy veszélyeztetett terhességet. Már nem kell énekesnői karrier, nem bánkódik azon, hogy saját szülei önző módon magasról tesznek rá, Laurelyn megtalálta a McLachlan családot, belilleszkedett, gyermeket akar, hogy férje kedvébe járjon és ennyi.

Körülbelül ennyiről szól ez a történet, 370 oldalban.

Nem sírtam volna vizesre a párnám, ha ez a könyv végülis nem jelenik meg és kimarad az életemből. Kevés cselekmény és sok-sok erotika, tehát mint erotikus-romantikus történet megállja a helyét, de nem kellett volna ehhez a sorozathoz kapcsolni. Szerintem a new adult címke nem áll, maradjunk a 18-as karikánál és többnyire felnőtt tartalomnál. Tehát az erotikus írások rajongóinak ajánlom ezt a történetet… és ízlések meg pofonok.

A sorozat előző részei 2014-ben jelentek meg magyar nyelven az Ulpius-ház Kiadó gondozásában

1. A fájdalom szépsége

Beauty from Pain

2. A megadás szépsége

Beauty from Surrender

J. D. Barrett – Receptek újrakezdéshez

A Libri Kiadó új chick lit története Sydneybe kalauzol el minket, ahol a gasztronómia és a vendéglátás világába merülhetünk el… és a meglepetésekébe, mert a történet váratlan fordulatokban is bővelkedik.

Lucy ​Muir elhagyja a férjét, ami súlyos bonyodalmakhoz vezet. 

Mindketten séfek, a város egyik legjobb éttermének a tulajdonosai, így nem tűnik könnyűnek az osztozkodás. Ugyanakkor tény: egy magára kicsit is adó nő nem tűrheti el a végtelenségig, hogy megcsalják, ellopják a receptjeit, és hogy alávaló módon viselkedjenek vele. 

Egy éjszaka, amikor Lucy válaszokat keresve rója autójával Wooloomooloo utcáit, véletlenül rábukkan egy öreg, megüresedett épületre, ami valamikor Sydney legdivatosabb étterme volt: a Fortune. Az egyik pillanatban még az elhagyatott étterembelsőt bámulja a poros ablaküvegen át, a másikban már az újranyitást kezdi tervezgetni. 

Amikor Lucy beindítja a Fortune konyhájának öreg tűzhelyét, felfedez egy ottfelejtett, piros kötésű könyvecskét az egykori, híres-hírhedt tulajdonos, Frankie Summers receptjeivel. Miközben a könnyeit hullatva végigolvassa, milyen hozzávalókból készült a francia hagymaleves, megpróbálja elképzelni, milyen lehetett a Fortune a fénykorában. És ekkor valami különös dolog történik: Lucy mellett, a konyhapulton megjelenik Frankie. Lucy szinte látja, talán meg is tudná érinteni… 

Ez a heves természetű séf, akinek két szenvedélye volt – az ételek és a nők –, talán hozzásegítheti Lucyt ahhoz, hogy kifőzzön magának egy jobb életet. De megvan ehhez a bátorsága?

Meglepő, érdekes fordulatokkal teli, lenyűgöző regény, amely rámutat, hogy minden egyes nap egy újrakezdés.

Libri, 2018

Eredeti cím: The Little Café of Second Chances

Megrendelhető

Nem titok, hogy én nagyon szeretem a gasztro-regényeket. Lehet azért, mert főzni csak épp annyira tudok, hogy ne haljunk éhen, és a konyhában a legjobb formám akkor hozom, mikor pizzáért telefonálok. Símán elképzelhető, hogy hiányos kulináris tudásom gasztro-regényekkel kompenzálom.

Már a fülszövegből tudni lehet, hogy Lucy Muir hátat fordít szintén séf férjének, aki nem épp a húségéről híres… és a jóindulatáról sem, mint ez a későbbiekben kiderült. Nemcsak közös lakásukból költözik vissza anyjához, hanem a vendéglőt is otthagyja, ahol eddig együtt dolgoztak. Lényegében mindennek hátat fordít, amiről eddig az élete szólt és szinte üres kézzel indul neki, hogy új életet építsen magának.

Lucyról tudni kell, hogy apját sosem ismerte, ő a hippi korszak és a szabad szerelem szülöttje, anyja ma is ennek az életformának hódol a maga módján.

Tehát Lucy gondol egy merészet és kibérel egy lepukkant épületet, ahol valamikor a Fortune vendéglő, Frankie Summers híres-hírhedt séf vendéglője működött, azé a séfé, aki a hivatalos verzió szerint önkezüleg vetett véget életének, mert züllött életvitelt folytatott, mert anyagi gondjai voltak, mert felesége elhagyta és magukkat vitte közös gyermeküket is. Szóval pletyka az van bőven. 

Egy nap, míg a leendő vendéglőt rendezgeti, Lucynak megjelenik Frankie Summers szelleme. Lucy azon kevesek közé tartozik, aki nemcsak látja őt, hanem kommunkiálni is tud vele. Frankie pedig nemcsak új trükköket tanít neki a konyhában, hanem azt is elmeséli, hogy tőle nagyon távol állt az öngyilkosság gondolata. A történetet is ők ketten, azaz Lucy és Frankie meséli el E/1-ben, bár ami azt illeti Frankie inkább visszaemlékszik a maga aranykorára.

Nos eddig a történet teljesen rendben volt, még az sem zavat, hogy itt már átment a fantasy birodalmába, hiszen milyen jópofa dolog a volt tulaj szellemével együtt dolgozni.

Aki azt hiszi, hogy a dolgok úgy mentek, mint a karikacsapás és Lucy egy-kettő megnyitotta vendéglőjét, ami hatalmas siker lesz és hírnevével letöröli a föld felszínéről volt férje vendéglőjét, az nagy tévedésben van. Ugyanis nem számol Leith, a volt férj rosszindulatával, aki mindent megtesz, hogy Lucy vendéglője még nyitás előtt nagy bukás legyen. Lucynak azzal is szembesülnie kell, hogy volt munkatársnőjét is félreismerte és távol áll attól, hogy a barátnője legyen. De attól a történetben még van egy legjobb barátnő is, mert miért is ne lenne? S ha lúd, akkor legyen kövér, megjelenik a színen Frankie jóképű, felnőtt fia is, aki gasztrokritikus – mi más lenne? Ez csupán néhány dolog, amivel Lucynak hirtelenjében szembe kell néznie, van ott még több is, úgy a magánéleti fronton, mint a szakmain.

Kedvelhető, könnyű történet, ami a távoli Ausztráliába viszi el olvasóit és számos receptet is megoszt velünk. A vállalkozó kedvűek kipróbálhatják magukat, engem az ilyesmi meghalad. A szereplők szerethetők, de semmi extra, a volt férj kellően antipatikus, mert ilyennek kell lennie, és minden szálat sikeresen elvarr a szerző. Ez ténylegesen egy újrakezdés története.

Viszont a végével sehogy sem vagyok kibékülve. Ne értsetek félre, nagyon szép és romatikus a befejezés, tehát ott a happy end, csak nekem nagyon erőltetett és hihetetlen. Értem én, hogy ez egy olyan csavar, amire senki nem vár, mert a szerző teljesen más irányba terelgeti az olvasót, és valószínűleg úgy gondolta, hogy ez a meghökentő befejezés feldobja majd a történetet, de nálam épp az ellentkezőjét érte el. Könnyebben elfogadtam volna a lapos, kiszámítható befejezést.

Magát a történetet kedveltem, mert szórakoztató volt a maga nemében, csupán a cselekmény érzelmi szálával nem vagyok kibékülve és ez bizony levon az értékéből… de természetesen ízlések és pofonok...

A történet hősnője saját vendéglőt nyit, ezért játékunkkal mi is vendéglőbe megyünk. A turné minden állomásán a nemzetközi konyha egy-egy ismert remekének fotóját láthatjátok, a feladat pedig az, hogy az illető fogás nevét a Rafflecopter megfelelő dobozába írjátok

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Kérjük, hogy levelünkre 72 órán belül válaszoljatok, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk! A kiadó csak magyarországi címre postáz.

a Rafflecopter giveaway

06.22 - Betonka szerint a világ…

06.24 - KönyvParfé

06.26 - Olvasónapló

06.28 - Könyvvilág

06.30 - Szembetűnő

Lucinda Riley – Gyöngynővér

A hét nővér 4

Celaeno ​D'Apliese, azaz CeCe az egyik testvérétől értesül a nevelőapja haláláról. A nővéreivel a Genfi-tó partján magasodó, gyermekkori otthonukban
gyűlnek össze, hogy megemlékezzenek szeretett apjukról, és meghallgassák a végrendeletét. A különc milliárdos, Pa Salt mindnyájuknak egy különleges tárgyat meg egy levelet hagyott örökül, és ennek segítségével, ha a lányok úgy döntenek, közelebb kerülhetnek a valódi gyökereikhez.

Az örökké nyugtalan CeCe számára az útkeresés fájdalmas tapasztalással indul. Azzal, hogy a nővére, Csillag követte az apjuk által hátrahagyott nyomot, és megtalálta az új családját, a kettejük közti szoros kötelék mintha semmivé foszlana – és ezzel együtt olybá tűnik, hogy az ő lényének egy része is odaveszik. Csak egy fekete-fehér fényképbe és egy névbe tud kapaszkodni, amikor hosszú útra indul, hogy előbb Thaiföldre érve egy titokzatos idegennel ismerkedjen meg, majd Ausztrália festői, mégis nemegyszer kietlen vidékein megtapasztalja mindazt, amire ez idáig olyannyira vágyott: a valakihez, a valamihez tartozás érzését. Meglehet, hogy az örök utazó végül otthonra lel a vörös föld országában?

Lucinda Riley sorozatának negyedik kötetében egy évtizedeken és megannyi helyszínen átívelő nyomozás történetét meséli el. A letehetetlen családregény e kötetbeli főszereplője nemcsak a származásával kapcsolatos kérdésekre találja meg a választ, hanem kénytelen lesz azt is belátni: ahhoz, hogy teljes értékű életet élhessen, és rájöhessen, ki is ő valójában, szembe kell néznie a félelmeivel. Az önmagára találás útja pedig nem egy meglepő fordulatot tartogat számára.

General Press, 2018

Eredeti mű: Lucinda Riley – The Pearl Sister, 2017

Amikor A hét nővér sorozat valamelyik részéről írtam, mindig elmondtam, hogy a sorozat alapja a Plejádok legendája, és hogyan fogad örökbe egy titokzatos milliomos hat lánygyermeket – bár a legenda szerint a Plejádok heten vannak – s halála után hogyan vezeti vissza őket szülőhelyükre. Mert ezt teszi. Semmi sem véletlen amit a Pa Salt néven futó megboldogult úr tett. 

Ahogy haladunk előre a sorozat részeivel, egyre kevésbé hiszem, hogy a milliomos meghalt, s hogy tényleg úgy hívták, ahogy. Azt is el bírom képzelni, hogy valahol neki van/volt egy másik élete, családja, s a genfi tó eldugott szegletében levő rózsaszín kastély, ahol a lányok nevelkedtek,  csupán egy volt számtalan titkának. Bevallom, az ő karaktere jobban érdekel, mint bármi más ebben a sorozatban. Még három rész van hátra a sorozatból, nagyon remélem, hogy bár a végére megvilágosodunk ezzel kapcsolatban is, és nem az fog kiderülni, hogy a fickónak disszociatív személyiségzavara volt és évtizedeken keresztül tartó pszichózisa vette rá, hogy újrajátsza (és értelmezze) a csillagképről szóló legendát.

Ugye ez már a sorozat negyedik része és már felfedezhető egy bizonyos sablon, amit a szerző követ. A lányok a végrendelet szerint megkapják a maguk levelüket, a koordinátákat, ahonnan örökbefogadójuk elhozta őket és ami utalást tesz a származásukra. Minden esetben a lányok az illető országban rokonokra találnak, a hivatásuk valamilyen formában kapcsolódik a biológiai család valamelyik tagjának hivatásához. Természetesen szerelem is van minden történetben, kevés kivétellel mindig eljutunk a boldog végkifejlethez ezen a téren is. S az épp soron levő lány történetével párhúzamosan kapunk egy másik történetet is a múltból, amely csupán a kötet végére (legjobb esetben a háromnegyedénél) ad teljes képet arról, hogy tulajdonképpen mi köze is van az illető lányhoz.

Most sincs ez másként, hiszen Celaeno D’Apliese, azaz CeCe ugyanúgy megkapja a maga levelét és koordinátáit mint a többiek, pluszban ő egy örökséget is kap, ami viszont nem nevelőapjától származik. Akik olvasták az Árnyéknővért, azok tudják, hogy ebből a pénzből veszi meg a puccos londoni lakását. S miután az előző részben Csillag, a nővére akit legközelebb érzett magához és akivel szinte szimbiózisban élt, megtalálja a maga útját, kicsit elárulva, elhagyva érzi magát, de azért nekiindul végigjárni azt az utat, aminek a végén a származásáról szóló információkat reméli megtalálni.

CeCe útja Ausztráliába vezet, de mielőtt oda eljutna tesz egy kitérőt Thaiföldre is, ahol előző évben olyan remekül elszórakozott nővére, Csillag társaságába, és ahol most testi-érzelmi kapcsolatba bonyolódik egy titokzatos férfivel. Nem egészen értettem, hogy ez az epizód mire volt jó, főleg, mikor a továbbiakban kiderül, hogy CeCe elképzelhetően saját neméhez vonzódik. Nem vagyok szakértő a nemi identitás kialakulásában, de a szerző által használt megoldás kicsit fura volt és számomra hihetetlen.  

Visszatérve a thaiföldi kitérőre, a történet végén értelmet nyer, hogy miért is kellett az, különösen, mikor a rózsaszín gyöngy átka is képbe kerül. De ennek ellenére én valahogy másképp képzeltem el a történet ehhez kapcsolódó részét.

CeCeről már az előző részekből tudjuk, hogy diszlexiája miatt tanulási nehézségei vannak és inkább a művészetekkel kacérkodik, azon belül is a festészettel, de kételkedik tehetségében. A történet azt is megmutatja, hogy ez a tehetség honnan származik és mi kell ahhoz, hogy CeCe végre megtalálja önmagát. Egyébként az is érdekes, hogy eddig minden nővér valamilyen formában kapcsolódott a művészetek valamelyik ágához. Maia ugye nyelvzseni és műfordító, Ally hajós, de profi módon fuvolázik is, Csillag pedig írói álmokat dédelget. Most pedig itt van CeCe a maga festészetével.

Természetesen most is megkapjuk a történet múlthoz kapcsolódó részét, mely az 1900-as évek elejének Egyesült Királyságából indul és főszereplője Kitty Mercer (született McBride), egy kétségbevonható erkölcsű lelkész nagyobbik lánya. A későbbiekben belőle lesz Ausztrália első női gyöngybárója, mivel a német származású Mercer családba házasodik be, Mercerék pedig gyöngyhalászattal gyarapítják amúgy is tekintélyes vagyonukat. Kitty az a személy, aki az erkölcsi és etikai normák miatt eltékozolta a szerelmet, az esélyt arra, hogy boldog lehessen.  

A történetben – úgy a 20. század eleji részében, mint a jelenkoriban – az őslakosokról is többet megtudhatunk, arról, ahogy még mindig egy bizonyos fajta elnyomás alatt élnek – bár jogilag már egyenlőek a többi állampolgárral –, valamint megismerjük a Plejádok legendájának ausztrál őslakos változatát is.

Kicsit csalódott vagyok, mert a történet nem úgy alakult ahogy én elképzeltem, de ez nem jelenti azt, hogy nem volt jó. Mert az volt. Pörgős, szórakoztató, izgalmas, de valahogy mégsem az igazi. Nekem valamennyi már olvasott történet közül ez tetszett a legkevésbé. Nem tudnám megmondani, hogy miért. Talán mert túl sok kérdés maradt megválaszolatlanul (vagy éppen csak fél mondattal elintézve) és túl sok volt a véletlen egybeesés – bár mint mondtam, ebben a sorozatban minden okkal történik. Csakhogy már annyi megválaszolatlan kérdésem gyűlt össze ezzel a sorozattal kapcsolatban…

A történetben epizódikusan megjelenik Csillag, a kedvenc nővér, akiről az előző rész szólt és Ma, a hölgy, aki a svájci villában nevelte a lányokat, de a többiekről kevés információt kapunk. Eddig minden részben valamelyik lány látni-hallani vélte nevelőapját itt-ott. Ez most nem történik meg, de Cece az előző részben már átesett egy ilyen epizódon.

A kötet végén egy rövid kis beleolvasó található a sorozat következő részéből, ami majd Tiggy története lesz, aki Skóciában él. A teljes történetet mikor fogjuk olvasni, fogalmam sincs. Egyelőre még angol nyelven sem jelent meg, idénre várható, de a pontos dátum nem ismeretes. Az azt követő kettő közül az egyik minden bizonnyal a modell Electra története lesz, de hogy a másik miről fog szólni, azt csak feltételezni tudom: talán a hiányzó hetedik lány, Merope, mégis létezik valahol?

A szerző és a sorozat rajongóinak kötelező olvasmány és ajánlom mindenki másnak, aki néhány nyugis estét szeretne eltölteni egy nagyon szépen megírt történet társaságában. Kis jóindulattal akár önálló kötetként is megállja a helyét, tehát azok is belefoghatnak, akik nem ismerik az előző három rész történéseit. Meg természetesen az ízlések és a pofonok…

A sorozat magyar nyelven megjelent részei a General Press Kiadó gondozásában: 

1. A hét nővér, 2016

The Seven Sisters, 2015

2. Viharnővér, 2017

The Storm Sister, 2015

3. Árnyéknővér, 2017

The Shadow Sister, 2016

Nicola Moriarty - Az ötödik levél

Milyen jól ismered a barátaidat? 

Négy barátnő. Öt levél. Egy titok. 

Joni, Trina, Deb és Eden. 

Az iskola első napjától fogva barátok. Ahogy ők mondják: a legjobb barátnők, mindörökre.

Most már harmincasok, és közbeszólt a való élet: férj, gyerekek, munka. Joninak azonban támad egy ötlete, amely segít felfrissíteni a kapcsolatukat. Mindegyikük ír egy-egy névtelen levelet, így osztja meg a barátnőivel, mi történik valójában az életében.
Ám ahogy előtörnek a vallomások, Joni kezdi elveszíteni a hitét több évtizedes barátságukban. 

Düh. Vádaskodás. Vágyakozás. Csalás. 

Aztán talál még egy levelet. Egy ötödiket, amelyet sosem kellett volna elolvasnia. Olyan nagy titkot tartalmaz, hogy az írója meg akarta semmisíteni. És Joni most azon tűnődik, vajon igazán ismerte a barátait?

A népszerű írónő, Liane Moriarty húgának botrányos, áttörő világsikert hozó regénye megragad és nem enged el, elgondolkodtató, intrikákkal és titkokkal teli olvasmány.

Művelt Nép, 2017

Eredeti mű: Nicola Moriarty – The Fifth Letter

Eddig semmit nem olvastam az ausztrál Moriarty nővérek egyikétől sem. Sem angolul, sem magyarul, sem Nicolától – akinek ez az első, magyar nyelven is megjelent regénye, sem híresebb nővérétől, Liane-tól, akinek már négy könyvével is találkozhatott a magyar olvasóközönség. Viszont csupa-csupa jót és pozitívumot olvastam, hallottam róluk, erről a könyről is, tehát bizakodón vágtam bele.

Ennyi idő után már igazán megtanulhattam volna, hogy az agyondícsérés és szuperlatívuszok használata kizárólag azt a célt szolgálja, hogy eladja a könyvet, hiszen a kiadónak profitot kell termelnie, mert erről szól ez a világ.

Ugye itt van a fülszövegben említett négy nő: Joni, Trina, Deb és Eden. Négy különböző személyiség, négy különböző élettörténettel. Az iskola első napjától barátok. S miért pont ők négyen? Azért mert osztályfőnökük lelkendezik, hogy valamennyiük családneve C-vel kezdődik és a skorpió jegyében születtek. Gyenge alap egy olyan barátsághoz, amit tulajdonképpen Joni makacssága és valakihez tartozni vágya hozott össze csellel, csalással, hazugsággal.

Minden előrejelzés ellenére ez a barátság kitart éveken keresztül, még akkor is, amikor mind a négyen férjhezmennek, gyermeket szülnek, változnak. Csakhogy Joni nem tudja elfogadni ezt a változást, azt sem, hogy most már más a viszonyuk, már nincs annyi idejük egymásra, hogy mások a prioritások, nem az öri-bariság ápolása. Ő ugyanazt akarja visszakapni, ami az iskolában volt, és magánügyi problémáit ezzel takarva, lelkesen szervezi a néhány napos közös nyaralást.

Itt vetődik fel a titokmegosztás ötlete is, s történik ez névtelenül. Csakhogy az egyikük hazudik a levélben, egy másik pedig meggondolja magát, megsemmisíti eredeti levelét és egy másikat ír helyette. Csakhogy a levél nem ég el teljes egészében, a számítógépben is visszanyomoztható a teljes szöveg, ami felkavaróan őszinte és megdöbbentő.

A négy nőnek lassan rá kell jönnie, hogy éveken keresztül tapintatból, vagy akár irigységből folyamatosan hazudtak egymásnak, de sajanálatos módon önmaguknak is, hogy nem ismerik azokat az embereket, akiket a legjobb barátaiknak tartottak, hogy semmi sem lesz többé olyan, mint volt.

A négy nő közül Joni az aki kicsivel több szerepet kap a történetben, hiszen az egész úgy kezdődik, mint az ő gyónása, ami nem is lett volna rossz, ha a szerző megtartja ezt a vonalat és Joni szépen tovább mesél. Csakhogy ez nem így történik, legalábbis nem végig, hiszen néhányszor a szerző maga vette át a mesélő szerepét, minek következtében arra is kellett figyelni, hogy akkor most éppen kinek a szemszögéből látjuk ezt a történetet és miért.

Talán jobb lett volna, ha a szerző nem akar annyi mindent belesűríteni ebbe a rövid történetbe – mert a könyv, terjedelmét tekintve,  igazándiból inkább kisegény – hanem csupán néhány dologra koncentrál, amit bővebbel is kifejt.

Például dícséretes, hogy enyhe ejnye-bejnyeként kitér a magánélet interneten való kiteregetésére (Joni a nyaralásból mindent twittel és fotókkal is dokumentál), valamint a virtuális világban használt szlengre is. Ezzel valamennyien tisztában vagyunk és fölösleges is volt, mert semmi jelentősége nem volt a történet szempontjából.

“– De mi a baj a „hashtaggel” egyébként? Az internetes beszéd mára már teljesen polgárjogot nyert. Hamarosan már nevetni sem fogunk, ha valaki mond valami vicceset, csak annyit mondunk, hogy ‘LOL’.”

Azt sem igazán pontoztam, hogy a felnőttkori viselkedést kizárólag a gyermekkorban ért traumák számlájára írta. Ez annyira pontatlan és közhelyes volt. Ha valaki olyan fogalmakkal dobálózik, amiket nem ismer, akkor olvasson utána tudományos szaklapokban, mert néha nem elég, ha a Gugli és a Wikipédia a barátja.

Nem mondom, hogy rossz volt, de annyira jó sem, mint ahogy a fülszöveg sugallja. Ha ez kellett a világsikerhez, akkor el sem bírom képzelni milyenek az előző könyvei, amik, ugye, nem hozták meg az áttörést és a celebritást. Miután szinte az egész könyvet egyik-másik szereplő feltételezései töltik meg – mert ugye mindenki (de főleg Joni) találgatja, hogy melyik levél kihez tartozhat –, a vége erőltetett és nyálas volt. Nem találtam benne a botrányosságot, viszont hazugságot, félrevezetést, megtévesztést annál többet.

Nekem ez egyszer olvasós marad, de természetesen az ízlések és a pofonok...