2017. március 30., csütörtök

Hóvégi klasszikus: Karinthy Frigyes - Utazás a koponyám körül


Találkozásom a szerzővel – persze ezt a találkozást képletesen kell érteni –, még az iskolában történt. Pontosan nem emlékszem hányadikban is volt… talán tizenegy-tizenkettőben valamikor, amikoris a Tanár úr kérem című műve kapcsán említést tettek róla magyar irodalomból a “futottak még” kategóriában. Természetesen a Tanár úr kérem kötelező olvasmány volt, amit valamennyien úgy tettünk félre, ahogy volt. Mentségemre szolgáljon, megpróbáltam, nem jött össze. Mikor senkivel sem lehetett beszélgetni az adott műről, az irodalomtanár az Utazás a koponyám körül-t ajánlotta olvasásra. Hogy végülis hányan kedveltük meg ezt a történetet, nem emlékszem, én az biztos, hogy igen, mert semmi hasonlóval nem találkoztam addig, s ha őszinte akarok lenni, azóta sem.
Túl sokat nem lehet mondani erről a könyvről, hiszen a fülszöveg mindent elmond amit a cselekményről tudni kell. Igen, ez a valóságban is megtörtént, Karinthy agydaganatának felfedezését és gyógyulásának körülményeit írja le, valamint a betegség ideje alatt felmerült személyes gondolatait, érzéseit osztja meg az olvasóval és teszi ezt nem tragikusan, pesszimizmusba merülve, hanem tömény öniróniával.
Arról sem tesz említést a fülszöveg, hogy miért is kerül sor arra a bizonyos klínikai látogatásra felesége társaságában, amikor is motoszkálni kezd fejében a gondolat, hogy talán agydaganata van. A második számú Karinthyné (született Böhm Aranka) ott praktizál a klínikán – bár pontosan meghatározni nem tudnám hogy micsoda is, mert mai mércével nem az a neurológus vagy pszichiáter, aki a 20. százat elején volt, ugyanis a hölgy – Őnagysága, ahogy Karinthy emlegeti –, előbb pszichoanalitikusnak tanult, majd később átnyergelt az orvosi tudományokra. Mindenképpen egy fölöttébb ambiciózus hölgy, aki pontosan tudja mit akar és azt, is hogyan érje el.
Felesége az, aki a megoldást hozza, minden követ megmozgatva, hogy a híres professzor megvizsgálja férjét. És a svéd professzor nagyonis valós személy, ugyanis Herbert Olivecrona a 20. század idegsebészetének kiemelkedő képviselője és munkássága, módszerei szerte a világon ismertek.
Ez egy olyan könyv amit egyszer mindenkinek el kelllene olvasni, szerintem Karinthy legjobb írása. De ez csupán az én véleményem, mert hát az ízlések és a pofonok.

A regény valóságosan megtörtént eseményekről, személyes tapasztalatokról szól: saját agyműtétének körülményeit beszéli el az író. Művészetének általánossá, egyetemes emberi élménnyé emeli az operációt, a betegség történetét. Az író a Centrál kávéházban vonatdübörgést hall, halucinál. Ezt fejfájás, ájulás követi, de sem ő, sem orvosai nem gondolnak komoly betegségre. Barátságos beszélgetések, egy filmélmény és feleségével együtt tett klinikai látogatás ébresztik fel gyanúját: agydaganata van. Az öndiagnózis helyesnek bizonyul. A vakság, a biztos halál és némi reménnyel kecsegtető műtét között nem nehéz a választás. Elutazik Stockholmba, a kor legnevesebb agysebészéhez, Olivecrona professzorhoz. Különlegesen izgalmas, nagyszerű az elbeszélés csúcspontja: a műtét leírása, melyet egyszerre szenved belülről, és szemlél kívülről az író. Az operáció utáni, téren és időn kívüli állapotból, a szürkeségből a fényhez, az élethez visszatérő ember örömével, büszkeségével zárul a mű.

Eredeti megjelenés: Athenaeum, 1937 és utána még huszonháromszor, legutóbb 2015-ben a Kossuth Kiadónál nyomtatott formában és hangoskönyvként a 2016-ban Hungaroton gondozásában, Mácsi Pál tolmácsolásában

“Előveszem az órám, leteszem az asztalra. 
– Morfiumot kérek – mondom nagyon nyugodtan és hidegen és ellenségesen. 
– Nem lehet! Tudja, hogy nem lehet! Mi jut eszébe? Mit akar azzal az órával? 
– Három percen belül morfiumot kérek. 
Habozva, nyugtalanul néznek rám, senki se mozdul. Három perc elmúlik. Utána még tíz, ekkor nyugodtan elteszem az órát, és imbolyogva felállok. 
– Vigyenek a Fiakker bárba. Ma este szórakozni szeretnék, azt mondják, nagyon jó.
Felszabadulva ugrálnak fel. 
Senkinek nem árultam el, azóta se: a három perc elteltével el voltam szánva – először és utoljára életemben –, hogy amennyiben további tíz percen belül nem áll ki a fejfájás, a legközelebbi villamos elé vetem magam. 
Soha nem derül ki, megtettem volna-e? Mert a fájás hirtelen, villanásszerűen kiállt.”
(Karinthy Frigyes – Utazás a koponyám körül)

2017. március 27., hétfő

Susan Mallery - Született nyomozó


A csodálatos Titan lányok 4


Garth Duncan már nem is emlékszik rá, milyen az, amikor az embert nem a bosszúvágy hajtja. Húsz év telt el azóta, hogy apja, a milliárdos Jed Titan végérvényesen eltaszította magától, de most eljött az idő, hogy megfizessen az öregnek minden sérelemért. Kár, hogy a vakmerő seriffhelyettes, Dana Birch, a Titan lányok barátnője folyton az útjába áll. Követi mindenhová, mint az árnyék, és a férfi végül belátja, az a legegyszerűbb, ha beengedi a lakásába és az életébe. Amikor azonban valaki többször is a rendőrnő életére tör, Garth azon kapja magát, hogy meg akarja védelmezni őt, mindenáron. És még mondja valaki, hogy a sorsnak nincs humorérzéke…


Harlequin, 2017
Eredeti mű: Susan Mallery – Hot on Her Heels, 2009


Ez a A csodálatos Titan lányok sorozat befejező része, de nem kell szomorkodni, augusztusban a kiadó újabb Susan Mallery könyvvel jelentkezik Sörsdöntő nyár címmel, ami a Blackberry sziget trilógia első kötete, s augusztus már itt van a kanyarban.
Akik figyelemmel kísérték jelen sorozatot, azok már tudják, hogy bár kis jóindulattal minden rész megállná önállóan is a helyét, azért mégiscsak jobb az elején kezdeni és sorba végigvenni mindegyik kötetet, hogy teljes legyen a kép és tudjuk hogy is állunk tulajdonképpen, ki kicsoda és mit keres ebben a történetben. Másképp nem tudnád, például, hogy az első részben Jed Titan még versenyt ajánlott két feleségtől született három lányának a várható örökségért… mostanra Jed Titan oda jutott, hogy házasságon kívül született fiának, Garthnak ajánlja fel az egész Titan birodalmat, azzal a kikötéssel, hogy lányai egyetlen centet se lássanak belőle… s mi több, képes emberéletekre is törni célja érdekében, nem érdekli, hogy épp a lányai közül valamelyik lenne az áldozat. Jed Titan egy gátlástalan szemétláda, egy biológiai selejt, akinek érzékeny testrészét nem túl erősen, de annál kitartóbban tudnám szorongatni… például egy diótörővel…
A sorozat olvasói számára nem meglepő, hogy ez a rész Garth Duncan, Jed Titan törvénytelen fia és Dana Birch sheriff-helyettes, a Titan lányok barátnőjének története. És annak, ahogyan Izzy Titan a családi szeretetbe fullasztja féltestvérét, hiszen ezt megígérte még az előző részben. Megsúgom: nehezen, de sikerül majd neki.
Tehát ebben a részben jobban megismerjük Dana és Garth múltját, ami ugye helyretesz néhány dolgot a történetben. Nemcsak velük és valamennyi Titan lánnyal találkozunk a történet valamely pontján, hanem jóval többet megtudunk Kathyről, Garth anyjáról, aki az ominózus agyműtét következtében nem teljesen önmaga, de ettől függetlenül meglepő éleslátással rendelkezik és szinte valóságon túli intuícióval választ könyezete tagjainak háziállatot.
Ez ugye a befejező rész, ahol minden a helyére kerül, ahol mindenki megtalálja a maga párját vagy hivatalossá teszi kapcsolatát és boldogan élnek amíg meg nem haltak. S így is van, néhány dolog a helyére kerül. Például megtudjuk, hogy miért viselkedett mocsokként Jed Titan akkor, amikor Garth segítségét kérte anyja műtétéhez – persze azon túl, hogy ő alapból egy mocsadék. Azt viszont nem, hogy miért gyűlölte a lányait, miért manipulálta, használta ki őket saját céljai érdekében. Nekem ez hiányzott. Mint ahogy az is, hogy sosem derült ki Izzy miért a szülei páriája, hiszen anyja kizárta a végrendeletéből, olyan mintha sosem létezett volna, apja pedig indulásból megmondta, hogy Izzy nem fog egy centet sem látni a Titan-vagyonból.
Ha el tudsz vonatkoztatni Jed Titan szemétségétől, akkor minden kiszámíthatósága ellenére egy nagyon szórakoztató történetet olvashatsz, csipetnyi erotikával, ami pontosan annyi, amennyi kell. Töbször is megcsillan benne a helyzeti humor, vagy csak úgy a semmiből jön egy-egy beszólás, ami rögtön mosolyra is késztet. A szerző rajogótáborának kötelező olvasmány, azon túl meg az ízlések és a pofonok.

“Az ügyvédnő vágott egy grimaszt.
– Nem rúgott beléd senki, nem fenyegettek azzal, hogy összevernek, és még a macskád farkára sem léptek rá, amikor behoztak? Akkor most mibe kössek bele, áruld el!
– Nincs macskám – mutatott rá Garth.
– Igen, tudom. Vicces, milyen kevés férfi tart macskát. Pedig a macskák ugyanolyan megvetéssel tekintenek a gazdájukra, mint bizonyos nők a pasikra. És ti, férfiak mindig ezekbe a nőkbe szerettek bele. – Mary Jo szélesen elmosolyodott. – Bocs. Ne is figyelj rám.”

Susan Mallery – Született nyomozó, Harlequin, 2017

A sorozat előző részei a Harlequin Kiadó gondozásában:


Under Her Skin

Lip Service

Straight from the Hip



A történet előzménye, nem jelent meg magyar nyelven

0.5 Wild Hearts (novella)

2017. március 25., szombat

Kathryn Taylor - A visszatérés

Daringham Hall 3


A várva várt visszatérés, egy nagy szerelem és egy utolsó remény…
Ben Sterling valójában mindent egészen másként képzelt el. Mióta átvette Daringham Hall irányítását, mindenki csak megnehezíti az életét. Tervében – hogy rendbe hozza az ősi birtok megroppant anyagi helyzetét és visszaállítja az ősi udvarház régi fényét – sem a Camden család tagjai, sem a falubeliek nem hisznek. Nap mint nap újabb bosszúsággal és rosszmájú pletykákkal kell megküzdenie. Egyedül abból a szerelemből merít erőt, amelyet a csinos állatorvos, Kate Huckley iránt érez. Amikor azonban egy minden korábbinál gonoszabb híresztelés kap szárnyra, és még Kate is azt veti a szemére, hogy hazudott neki, Ben radikális lépésre határozza el magát.
A visszatérés a Daringham Hall-trilógia lebilincselő befejező része.

Kossuth, 2017
Eredeti mű: Kathryn Taylor – Die Rückkehr, Bastei, 2015


   Ahogy a fülszöveg is mondja, A visszatérés a Daringham Hall trilógia befejező része. Végre egy olyan trilógia, ami tényleg három részből áll, minden más feles, kiegészítő és extra történet nélkül. Ez a “boldogan éltek, míg meg nem haltak”-kötet.
Már az előző résznél is elmondtam, ahhoz, hogy megértsd ki kicsoda a történetben és milyen kapcsolatban állnak egymással, a trilógia valamennyi részét el kell olvasnod, mert a cselekmény minden részben onnan folytatódik, ahol az előző kötet abbahagyta.
Ha úgy általában gondolok az egész történetre, trilógiára, akkor azt vallom, hogy kedveltem ezt a történetet, úgy ahogy volt, bár nem mondanám, hogy minden részletében tetszett, egyet érettem a szerző megoldásaival vagy a történet alakulásával, de mindenképpen sokkal jobban kedveltem mint a szerző A szerelem színei sorozatának magyar nyelven is megjelent részeit.
Ha viszont csak erre a befejező részre gondolok, akkor ez határozottan idegesített, mert szinte teljjes egészében a bizonytalanság és határozatlanság jellemzi. No, meg némi önzés itt-ott… természetesen mindez a szereplők részéről.
   Míg David határozatlanságát meg tudtam érteni, a Benét nem. Ugye David alig húsz éves, egész életbében azt hitte magáról, hogy egy Camden, valamikor ő lesz a soros baronet és az ő tiszte lesz igazgatni Daringham Hall-t. Erre készül, erre készíti fel a családja. S akkor kiderül, hogy ebből semmi sem igaz, hiszen nemcsak, hogy nem ő az örökös, hanem mégcsak nem is Camden, mert anyja egyik kalandjából született,  apja pedig egy tehetős szerencsejáték-üzletlánc tulajdonos, s e mellett még sok másé is. Tehát Davidet megértettem, hogy otthagyta az egyetemet és vér szerinti apjához közeledett, hogy nem találta a helyét. Viszont Bennek nincs meg a fiatalság mentsége. Ő határozott céllal jött: tönkretenni a Camdeneket bosszúból, azért amit az anyjával és vele elműveltek. S ha a tények ismeretében megenyhül irántuk (legalábbis néhányuk iránt) és segíteni akar megtartani az uradalmat, akkor ne dobja be a törölközöt az első nehézség felmerültekor. Értem én, hogy rosszul esik, ha az elmber fia-lánya nem kap feltétlen szeretetet és imádatot új családja minden tagjától és/vagy a környezetétől, de ez még nem ok az akarom-nem akarom, csinálom-hazamegyek játékra. És ez a határozatlanság jellemző Kate-tel való kapcsolatára is.
   És ezzel el is érkeztünk az állatorvos Kate-hez, akit az első részben még sajnáltam, mert szegényt az érzelmileg sivár, gonosz nagynéni nevelte és Camdenék inkább voltak a családja mint nagybátyja és annak hozzátartozói. Egy ponton azt hittem, hogy majd kiderül róla, hogy valamilyen balkézről született Camden, a család tagja, akit majd lelkesen keblükre ölelnek, de azért nem annyira közeli rokon, hogy ne jöhessen létre egy szerelmi házasság közte és Ben Sterling között. Másképp nem tudtam magamnak magyarázni a Camden családhoz és Daringham Hallhoz való obszesszív ragaszkodását, ami, szerintem, messze túlment a család iránt mutatott baráti érzelmeken. Ez nem jött össze, Kate nem rokon.
Nos, ebben a részben nekem az ifjú hölgy határozottan antipatikus volt, mert elvárta volna Bentől, hogy az utolsó centjét is a birtok megmentésébe ölje, míg a család arisztokratikusan malmozott, várta a csodát és az egyetlen dolog ami néhányukat megmozgatta, az a “hogyan tartsunk be jobban Bennek”-akció volt. S nemcsak ezért nem kedveltem Kate-et. Eddig odavolt a hivatásáért, most már csak az úrnőt játsza és hisztizik, ha valami nem úgy történik, ahogy ő elképzelte vagy jónak látta. Ez a viselkedés egyébként a Camden család nő-tagjaira is jellemző kivétel nélkül.
   Tilly és Peter… róluk majd olvasol, nem is keveset. Ők olyanok maradtak amilyenek voltak: morgósak, szókimondóak, két lábbal a földön járóak… szerettem őket.
Bár a sok bizonytalanság és határozatlanság miatt kissé keserű szájízzel maradtam, mégis azt mondom, hogy ezt leszámítva egy jó könyv volt, mindent szépen a helyére tett, több részletet ismerhetünk meg Ben múltjából és természetesen hozza a nagy, egyetemes boldog befejezést, ami itt-ott már nyálas is volt az én ízlésemnek – például a falubeliek látogatása Daringham Hallba, amikor is feltétlen támogatásukról biztosították Bent.  Mindenképpen el kell olvasni azoknak, akik az első két részét már ismerik… és hát ízlések meg a pofonok…



 A Daringham Hall sorozat előző részei a Kossuth Kiadótól:



Das Erbe, 2015

Die Eintscheidung, 2015


2017. március 23., csütörtök

Corine Gantz - Rejtekhely Párizsban





„Kezdje újra Párizsban!” A háromgyerekes, megözvegyült Annie ezzel a mottóval ad fel hirdetést egy amerikai újságban, és házát kisvártatva elárasztják az új lakók: az erőszakos férjtől menekülő ex-modell két gyerekével, az anorexiás fiatal lány és a szívdöglesztő francia festőművész. Szerelem, humor, bonyodalom! Kell ennél több?




Tericum, 2014
Eredeti mű: Corine Gantz – Hidden in Paris, Carpenter Hill, 2011




A szerző egyetlen magyar nyelven megjelent könyve, más nyelven sem írt sokkal többet. Jelen alkotáson kívül csupán egy könyvet jelentetett meg, egy színes szakácskönyvet, természetesen a francia konyhaművészetbe bevezetendő az olvasót. Feltételezhetően mindazokat a finomságokat tartalmazza amiket Annie, e könyv főhősnője könyhájában készít, hiszen még a címük is azonos, csupán ezen feltünteti, hogy “a szakácskönyv”. Ez sajnos nem jelent meg magyar nyelven.
Corine Gantz Los Angelesben élő blogger, de Párizsban született, ott végezte tanulmányait is, könyvében tehát meglehetősen hiteles képet alkot a francia szellemről, arról hogyan illeszkedik be egy amerikai fiatalasszony számára egy teljesen más, idegen világba. És természetesen van benne egy csipetnyi annyira jellemző francia nacionalizmus is. Kicsit sem sértően, ikább olyan szórakoztató módon.
Ez a könyv az újrakezdésről szól, viccesen, meghatóan, könnyed stílusban. Olyan nyári olvasmány-féle a női sorsról, barátságokról, Párizsról, szerelemről, emberi kapcsolatokról.
A történet főhőse Annie, amerikai fiatalasszony, aki nagyratörő férjét követte Párizsba, tíz év múlva, 35 évesen pedig ott áll három gyerekkel és férj nélkül, egy óriási házban Párizs egyik menőnek számító negyedében. Menő negyed, de az ő háza nagy és költséges felújításra szorulna, erre pedig pénz nincs – ez egy olyan dolog, amit nem értettem, hiszen férje menő üzletember volt, hová lett a pénz? Bár barátja, Lucas (és ezen szigorúan a plátói barátságot kell érteni, legalábbis eleinte) az eladással rágja a fülét, Annie dönt: lakókat fogad, és nem is akárkiket, amerikaiakat. Döntését tett követi, néhány amerikai lapban hírdetést ad fel, bár maga sem igazán tudja mire is vállalkozik egyedülálló anyaként, három gyermekkel.
Így kerül a házba a rémült Lola, volt modell, jelenleg trófea-feleség, aki két gyermekével verbálisan agresszív férje elől pattan meg. Ide jön Althea, az anorexiás lány, akinek önbizalomhiánya és szeretetéhsége egekbe kiáltó… és ide jön Jared, a zavart lelkű, alkoholista és drogfüggő festő – mellesleg Lucas alig tizenöt évvel fiatalabb keresztfia, majd hónapokkal később Mark, Lola gazdag férje is, hogy megpróbálja visszaszerezni feleségét és gyermekeit.
És természetesen ott van Párizs, a hangulatával, a bohémságával, örökké pezsgő életével.
Egy próbálkozást határozottan megér a könyv, mert könnyed stílusával olvastatja magát, szórakoztat, ugyanakkor elgondolkoztat, mert komoly dolgokat is érint, mint a házastársak közötti agresszió vagy táplálkozási zavarok. Nem mondom, hogy újraolvasós lett, de engem igenis szórakoztatott, de hát ízlések és pofonok.




2017. március 21., kedd

John O'Farrell - A férj, aki elfelejtette a feleségét


A ​férfiak gyakran megfeledkeznek a bevásárlásról. Meg a házassági évfordulójukról. Mindez nem újság. Az is előfordul, hogy elfelejtenek elmenni a gyerekért az óvodába. Na és? Az azonban korántsem hétköznapi fordulat, hogy valaki teljesen elfelejti a feleségét. E regény főhősével pontosan ez történik: egy esős őszi délután a metrón egyszer csak rájön: fogalma sincs, merre tart és mi okból, sőt azt sem tudja, ki is ő, hogy hívják, mivel foglalkozik és hol lakik. Nincs egyszerű dolga, amikor nekilát mindezt kideríteni: először lerázzák, másodszor hülyének nézik, végül a kórházban, ahol szóba állnak vele, természetesen az adataira kíváncsiak… Nagy sokára előkerül egy barátja, aki segít felidézni egy-egy emlékfoszlányt, és kis időre befogadja amnéziás hősünket. Ő hazafelé egy gyönyörű, vörös hajú nőt pillant meg az utcán, akiről megtudja, hogy a felesége. Csak sajnos épp válófélben vannak… A neves angol humorista abszurd helyzetre építő romantikus regénye üdítően szórakoztató történet arról, hogy a szerelem mindig megérdemel egy második esélyt.

Cartaphilus, 2014
Eredeti mű: John O’Farrell – The Man Who Forgot His Wife, Black Swan, 2012


Óóóóó!!! Ez egy megható, szórakoztató, tündéri könyv volt. Tudod, olyan mint azok a bizonyos “chick lit” könyvek, a könnyű műfaj, amiket nők írnak nőkről nőknek, szórakoztatóan mutatva be egy-egy nagyonis valós jelenséget – jesszus mennyi nő! Csakhogy ezt egy férfi írta és a saját szemszögéből meséli el a történetet, aminek főszereplője természetesen egy férfi.
Főhősünk, Jack Vaughan, retrográd amnéziában szenved, annak is egy pszichés alapon kialakuló formájában, disszociatív fugában. Egyik pillanatról a másikra arra eszmél, hogy nem tudja kicsoda ő. Szószerint. Nem tudja a nevét, hol lakik, van-e családja, kik a barátai, mi a foglalkozása. Nincsenek nála sem az iratai, sem a telefonja. Nem tudja honnan jön és hová tart. Ne tessék fintorogni, ez az állapot nem kitaláció, igenis létezik ilyen és meglehetősen nagy szakirodalma van. Az alany valamilyen pszichés trauma hatására – tehát ütés, baleset, fizikai bántalmazás kizárva – elveszti a memóriájának azt a részét, ami a saját személyére vonatkozik, minden másra emlékszik. S az emlékek időben vagy visszajönnek, vagy nem.
Nos ez áll fenn Jack Vaughan esetében is, akinek minden, saját személyére vonatkozó információ, emlék törlődött a memóriájából és egy hétnek kell eltelnie a kórházi ágyon, míg eszébe jut egy név és egy számsor, amiről kiderül, hogy legjobb barátjának, Garynek a telefonszáma… akire természetesen nem emlékszik. Mint ahogy arra sem, hogy nős, két gyermek apja és épp válik a feleségétől, arra sem hogy miért… és azt sem tudja, hogy nem olyan ember, mint amilyennek most magát elképzeli… Szokásaiban, viselkedésmódjában, ízlésében, semmilyen formában nem hasonlít a disszociatív fuga előtti Jack Vaughanra
A szerző nagyon szórakoztatóan írja le ezt az önismereti utazást, amely akár egy őrület kezdete is lehetne. De főhősünk esetében szerencsére nem az, mert igen, lassan emlékszilánkok jelennek meg, Jack lassan tisztába jön néhány dologgal és szándékában áll a múlt hibáit helyrehozni.
Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik mostanában egy nyugis, szórakoztató, humoros olvasmányra vágynak… és hát az ízlések meg a pofonok…

Kedvcsinálónak egy részlet Jack egyik első visszatérő emlékéből:

“Alighogy elhelyezkedünk, már megyek is italért; annyit veszek, hogy egész úton kitartson, és kábé egy órával később Maddy is elvonul a büfékocsiba, ezúttal ételért, mert az persze nekem eszembe se jutott. Hosszabb ideig van távol, mint én, és azon kapom magam, hogy egyre gyakrabban lesek ki a folyosóra, hol marad már. Még mindig nincs nyoma, amikor egyszerre csak megszólal a hangosbemondó.
„Utasoknak szóló közleményt hallanak..!” (Akkoriban még „utasok” vagyunk; csak jóval később érdemeljük ki az „ügyfelek” megszólítást a vonatokon; az átminősítés után majd jogot formálhatunk arra, hogy kikérjük magunknak, ha nem azt kapjuk a pénzünkért, amiért fizettünk.) Egy pillanatra eszembe jut: női vonatkísérő? Ilyet is ritkán hall az ember.
„A Brit Vasutak elnézést kér, amiért a büfékocsiban felszolgáló férfi alkalmazott egy szexista pöcs. A Brit Vasutak jogosnak tartja női utasainak azon óhaját, hogy a kitűzője szerint Kevin névre hallgató középkorú férfi, akinek ráadásul jegygyűrű van az ujján, ne kérdezze meg tőlük, hogy van-e barátjuk, és hogy mi a telefonszámuk.” Maddy kissé unott, monoton hangja tökéletes hatást ér el. A körülöttem ülő utasok egyre szélesebb vigyorral néznek egymásra, miközben a szívem gyorsabban kezd zakatolni, mint a vonat. „Ugyancsak értékelnék, ha Kevin, miközben felszolgálja az uzsonnára szánt bucit, nem bámulná olyan kitartóan a pult másik oldalán álló nőnemű utas mellét. A következő megállónk Didcot Parkway, ahol Kevin remélhetőleg nemcsak leszáll a vonatról, de eléje is fekszik a sínekre. Köszönjük figyelmüket”
A kocsinkban ülő női „ügyfelek” spontán tapsviharban törnek ki. Páran közülük még éljeneznek is. Csak a közelemben ülő idős hölgy hallgat rezzenéstelen, komoly arccal, mintha a hangosbemondó hivatalos közleményt sugárzott volna.
Alig várom, hogy Maddy visszatérjen. Irtózatosan büszke vagyok rá; vicces és bátor, és elérte, hogy vadidegenek nevessenek egymásra a vonaton, és hangosan vitassák meg a hallottakat. Még mindig tart a zsivaj, amikor Maddy tökéletesen semmitmondó arccal belép a kocsiba, mintha mi sem történt volna. „Itt a mi huncut bemondónk!”, kérkedek fennhangon, és tüntetően helyet csinálok az asztalkán, hogy az újdonsült sztár letehesse a sörösdobozokat és a hírhedtté vált bucit. Talán hiba részemről, hogy felfedem Maddy kilétét az egész kocsi előtt. De végül is nem bánjuk különösképpen, hogy Didcot Parkwaynél lependerítenek minket a vonatról. Úgy értem, szó sincs arról, hogy semmit se tudnánk kezdeni magunkkal kedd este Didcotban.”
(John O’Farrell – A férj, aki elfelejtette a feleségét, Cartaphilus, 2014)





2017. március 19., vasárnap

Laurelin Paige - Első érintés

First and Last 1


AZ ​IGAZSÁG MEGSZÁLLOTTJA. A VÁGY RABJA.
Emily Wayborn csinos és sikeres szinkronszínész, aki kicsapongó múltját maga mögött hagyva kezd új életet. Vége azoknak az éveknek, amikor luxus eszkortlányként gazdag és perverz férfiak kívánságát leste. Ám amikor kétségbeesett üzenetet kap egykori barátnőjétől, egyre mélyebbre hatol a sötétségbe, amelyből egyszer már kiszabadult
Lenyűgözött, elbűvölt, bárhová követtem volna, de Amber bajba került, és szüksége volt a segítségemre.
Emily elhatározza, hogy felkutatja eltűnt barátnőjét, a nyomok pedig Reeve Sallishez, a jóképű, ám veszedelmes szállodatulajdonoshoz vezetik, aki nőfaló, perverz, és alvilági módszereiről híres.
Lassan, apránként, kétség sem férhet hozzá, hogy Reeve lesz a végzetem.
Hogy megtalálja Ambert, Emily kénytelen felkínálni a testét, így próbálja kifürkészni a férfi titkait és a barátnője nyomára lelni. Ám ahogy egyre jobban belebonyolódik a viszonyba, ellenállhatatlan vonzalmat érez Reeve perverziói iránt, miközben sejti, hogy a vesztébe rohan
Laurelin Paige új sorozata még forróbb, érzékibb és veszedelmesebb, mint a világszerte sikerlistás Fixed-regények

Libri 2017
Eredeti mű: Laurelin Paige – First Touch, St.Martins, London, 2015


"Ez volt a legfurább dolog a mosolyban – ha jól csináltad, senki sem tudta, mi zajlik benned."
Laurelin Paige - Első érintés, Libri, 2017

Az nagyérdeműnek nem ismeretlen a szerző neve, hiszen tavaly-tavalyelőtt a négy részes Fixed sorozatával ismerkedhettünk meg. Ebből most csak kettő lesz, s nagy örömünkre a kiadó mindkettőt tervbe vette, jön nemsokára a második rész is.
Bár a világom nem rengette meg, ez a könyv az én olvasatomban toronymagasan jobb mint a Fixed-sorozat bármelyik része… vagy akár együtt az egész, mert első sorban van benne történet, nem csak erotika, nem csak lelkizés, nem csak siránkozás. Mi több, olyan történetet olvashatunk, ami akár igaz is lehetne. Meggyőződésem, hogy ilyen dolgok történnek a világban, s nem is olyan ritkán.
A történetet a főhősnő Emily Wayborn (született Barnes – Wayborn csak művésznév) meséli el egyes szám első személyben és mondhatni két szálon fut. Az egyik a jelenben, amikoris megérkezik az ominózus üzenet régi barátnőjétől, amiben a kék esőkabátről érdeklődik – ez pedig bajt jelent. A másik szál a múltat jelenti. Emily emlékszik vissza eseméyekre, történésekre a saját, Amberrel, a barátnőjével közös múltjából vagy épp elmeséli őket valakinek, többnyire Reeve Sallisnak, akiről feltételezi, hogy köze van barátnője eltűnéséhez.
Történet rém egyszerű. Emily és Amber tizenéves koruktól kezdve a kitartott nő szerepét vállalták be. Emily egy idő után kiszáll a buliból és más foglalkozás után néz, Amber tovább folytatja – ki miért, kiderül a történetből, nem kell elmesélni. És hat év hallgatás után Amber Emily anyjának üzenetrögzítőjére mond egy olyan látszólag közönséges szöveget, amiben semmi feltűnő nincs, de Emily számára azt jelzi, hogy Amber veszélyben van és a segítségére van szüksége. Tehát Emily mozgósítja magát és egy magánynyomózót, és Amber keresésére indul. A dolog pikantériája az, hogy ezt a fura üzenetmódot maga Amber találta ki, és nem magának, hanem Emilynek, hiszen Emily volt az, aki szexuális preferenciái miatt többször is bajba került.
S ezzel elérkeztünk a történet erotikus voltához is – mert természetesen ez egy erotikus történet melynek palettája meglehetősen változatos, kezdve a vanília szextől egészen a náspágolásig, a dominanciáig, szexuális mazochizmusig vagy akár aszfixofíliáig. Sőt, egy visszaemlékezés alkalmával utalások történnek zoofíliára és szexuális szadizmusra is. No, a 100+ féle parafíliáig még van, de azért érzékeny, fínom lelkű hölgyeknek nem igazán ajánlott ez az olvasmány, mint ahogy kiskorúaknak sem, épp ezért nem értem miért nincs ez feltüntetve sehol.
Mit kapsz a történeten belül? Ismét egy dúsgazdag pasit, aki egyetlen pillantással leolvasztja a női nemről a fehérneműt – jobb lett volna, ha ez kicsit visszafogottabb és nem már a legelső pillanattól tombol a szexuális vonzerő. Maffiát – most a görög maffiával ismerkedünk érintőlegesen, ami semmiben nem különbözik más nemzetek szervezett bűnözésétől. Rinyálást – ahogy haverinám mondaná –, mármint Emily szinte állandó siránkozását arról, hogy szexuális preferenciái miatt milyen elcseszett személy ő. Bizonytalanságot – meghalt, nem halt, keressük, abbahagyjuk, akarom, elhagyom. Továbbá drogot, a gazdagok és hatalmasok világának sötét oldalait, hazugságot, megtévesztést, erőszakot és erotikát bőven… Mindezt sok, szinte ötszáz oldalon keresztül. Akárcsak a Fixed sorozatban, a szerző ismét olyan pszichológiai fogalmakhoz nyúlt, melyeket csak általánosságokban ismer. És mikor azt hiszed minden egyenesben van, kvázi a helyére került, jön a nagy durranás. Természetesen az utolsó mondatokban, hogy a navalya törjön, míg a következő, befejező rész megjelenik – bár van egy rövid kis beleolvasó a kötet végén, ami csak annyira jó, hogy még jobban felcsigázza az érdeklődésed
Minden vélt vagy valós hibája ellenére, nekem ez jobban tetszett mint a szerző előző könyvei, és kevesebb lelkizéssel és minden részletre kiterjedő visszaemlékezéssel még jobb lett volna. Várom a folytatást és kiváncsi vagyok hová lehet ezt fokozni. De hát ízlések és pofonok…


A következő rész várhatóan júliusban jelenik meg, szintén a Libri kiadó gondozásában

Utolsó csók
Last Kiss



S a dal, ami a bajt jelző kék esőkabát-"menekülőszót" inspirálta - véletlenül 




2017. március 17., péntek

Mia Asher - Legédesebb méreg

Laza erkölcsök 2


A szerelem a legédesebb méreg.

Lawrence: 
Az mondtam neki, hogy a testét akarom, nem a szerelmét. 
Hazudtam.

Ronan: 
Egy hazugságba szerettem bele 
Maga volt a szépség és a romlás. 
Csókolni őt, akár egy kellemes dallam. 
Testét birtokolni, vad költemény. 
Szeretni őt, a bukásom. 
De az enyém volt. 
Legalábbis ezt hittem.

Blaire: 
Az egyik férfi a szerelmét kínálja. 
A másik a világot. 
Zuhanok, zuhanok, zuhanok 
S a vége nem látható. 
Ki tudja, meddig még.

Művelt Nép, 2017
Eredeti  mű: Mia Asher – Sweetest Venom, Magánkiadás, 2016


Ugye, amikor az első részről, a Laza erkölcsökről írtam, azt mondtam, ez egy ígéretes téma, nem kellett volna elbaltázni azzal, hogy Blairből ellenállhatatlan, világszépét csinál, akihez képest minden más nő egy silány utánzat. Most, a második – és egyben befejező rész –, olvasása után sem mondok mást. Ez a téma igenis jó, csak a megfogalmazása, a megoldások hagynak kivánnivalót maguk után.
Míg az első részben a történetet kevés kivétellel Blair meséli el, tehát az ő szemszögéből látjuk a dolgokat, a másodikban ugrálunk egyik szereplőről a másikra a szerelmi háromszögön belül… mert ugye itt van egy szerelmi háromszög Ronan, Blair és Lawrence között. Ők pedig felváltva mesélik a történéseket, ki-ki a saját szemszögéből – és ezzel elérkeztem az örök bánatomhoz: nő ne írjon férfi szemszögéből történetet, mert sosem fog férfi módjára gondolkozni, tehát neki tetsző szavakat ad a szájába. Vannak szerzők aki egészen jól tudják ezt elkövetni, vannak akik nem. És ez most a “nem” esete, de a becsület úgy kívánja, hogy elismerjem: ebben a részben egy fokkal jobban oldotta ezt meg mint az elsőben
S akkor ott van a túlságosan is sok véletlen egybeesés esete. Az első rész azzal végződik, hogy kiderül mivel keresi is Ronan a napi betevőre valót, míg majd, egyszer, valamikor befut mint fotós: Lawrence kettes számú sofőrje, ott feszít a limuzin mellett. Semmi gond, véletlenek még vannak, pech, ez az élet. De hogy Jackie, Ronan húga pont Lawrence első és nagy szerelme legyen, aki miatt évekig elzárkózott egy normális kapcsolat elől, már sok. És az is, hogy Ronan nagyon gyorsan, szinte azonnal felcsíp egy nőt, aki – mit tesz a véletlen ördöge – pénzzel és megfelelő kapcsolatokkal rendelkezik, hogy Ronant a fotós-karrier és a világhírnév fele elindítsa.
Míg az első részben Blair szinte kérkedik rosszlányságával, olyan “rohadtak a szüleim, cikiztek miattuk meg a túlsúlyom miatt, de most majd megmutatom én nektek”-módon, addig ebben a részben kitőr belőle az érzelgősség, az a lány aki talán mindig ott volt belül, vagy szeretett volna lenni, és jön a meghasonlás, a magába fordulás – természetesen miután mindkét férfi faképnél hagyta, majd egy nagyon kierőszakolt önfeláldozás, amikor is Ronan karrierje érdekében kilép a képből, hogy sok-sok év után hazatérjen és megbékéljen a múlttal, új életet kezdjen.
S nem lehetett kihagyni a legjobb barátnő klissét sem, aki mindig mindent jobban tud, beleavatkozik, megmagyaráz és további véletlen egybeesés-helyzeteket teremt, mert ugye a nagy New Yorkban mindenki csak és kizárólag ugyanazokat a köröket frekventálja, tehát úton-útfélen a szereplők egymásba botlanak.
Egy könyvben, kevesebb lelkizéssel, “véletlen egybeeséssel” és erotikával nekem jobb lett volna a történet. Nem az erotikától lesz jó a sztori, bár az eladja, ami azt illeti. Míg az első résznek inkább a megbotránkoztatás volt a célja (bár ki tudja? mindenki azt ért belőle amit akar) ez most inkább a mindent a helyére rakó happy endre hajtott és nem is valami eredetien. Mivel semmire sem vártam ettől a könyvtől, a befejezéstől, csalódás sem ért. De hát ízlések és pofonok, az erotikus írások szerelmesei minden bizonnyal rajongani fognak érte…



A történet első része:


Művelt Nép, 2016
Easy Virtue

2017. március 15., szerda

Gil Hornby - Méhkas

MÉHKIRÁLYNŐBŐL ​CSAK EGY LEHET
A Szent Ambrusban újabb iskolaév veszi kezdetét. Miközben a gyerekek az osztálytermekben sajátítják el az ismereteket, anyáik is komoly leckékben részesülnek. Sokat tanulnak például a barátságról. Az árulásról. A közösség törvényeiről, a hatalom múlékony voltáról… és arról, hogyan érhetik el, hogy őket is meghívják a többiekkel ebédelni.
BEATRICE – idén is vitathatatlanul ő a méhkirálynő, aki isteni jogon uralkodik a pénzgyűjtő akciók szervezése felett… ahogy tavaly, és nyilván az összes ezt követő évben is.
HEATHER – annyira vágyik arra, hogy ő is beszállhasson a feladatokba, annyira vágyik arra, hogy felfigyeljenek rá, annyira vágyik arra, hogy tartozhasson valahová.
GEORGIE – annyira vágyik egy cigarettára.
És RACHEL, aki kellő távolságot tartva tanulmányozza mindannyiukat, ám hamarosan rá kell döbbennie arra, hogy milyen keskeny mezsgye választja el a másokon derülő megfigyelőt és a szerencsétlen számkivetettet.
A Méhkas végtelenül jó humorral, éles szemmel megírt történet, amely női barátságokról és hatalmi játszmákról szól, valamint arról, milyen örömökkel és kockázatokkal (na jó, főleg kockázatokkal) jár az, amikor valaki igyekszik megtenni mindazt, ami csak tőle telik.
„Okos és szellemes szöveg, amelynek olvasása közben végigfut a borzongás mindenkin, aki még emlékszik azokra az időkre, amikor utolsóként választották be a csapatba, vagy kihagyták a közös ebédekből.” 
SUNDAY TIMES
Gill Hornby írással és újságírással foglalkozik. Négy gyermeke van, Angliában él férjével, Robert Harrisszel. A Méhkas az első regénye.

Gabo, 2014
Eredeti mű: Gil Hornby – The Hive, 2013


Megígértem, s be is tartottam: a szező És most együtt regénye után bepótoltam a kimaradt első könyvét. Nem mondom, hogy elájutam tőle, de rossz sem volt.
Azt kifogásolom, hogy helyenként vontatott és olyan részletekbe leírásába megy bele, melyeknek semmi jelentőségük a történet szempontjából és kizárólag egy adott szereplő pillanatnyi kedélyállapotára vonatkoznak, vagy az illető szereplő etikai-filozófiai gondolatokba merülve bámul ki a fejéből, csak úgy.
Ez a történet is az Egyesült Királyságban játszódik, egy olyan tipikus, idilli vidéki kistelepülésen, és szintén egy kis közösségről szól. A szerző angol, tehát benne él ebben a képben, melyet oly eredetien tár elénk. És akárcsak az És most együtt, ez is rém nehezen, vontatottan indul be.
De minden vontatotsága ellenére megszerettem, mert nagyon valós képet rajzol az iskola melletti világról. Arról a bizonyosról, amelyben az anyukák egymással versenyeznek szolgalelkűségben, buzgóságban, feltűnésben, fontoskodásban. S teszik ezt nemcsak a gyermekeik, az iskola, a közösség érdekében, hanem első sorban saját magukért. Mert valakik akarnak lenni, fontosak, nélkülözhetetlenek akarnak lenni. És ez nem egy helyi különlegesség, ez mindhol, minden iskola környékén így van… az anyukák és a pedagógusok tudják jól miről beszélek.
Tehát itt vagyunk egy idilli település állami iskolájában, a Szent Ambrusban (St. Ambrose – nem értem miért kellett az iskola nevét is lefordítani…). Nem véletlen a névválasztás, hiszen a könyv címe Méhkas, a szerző az iskolát és a körülötte zajló nyüzsgést egy méhkashoz hasonlítja, Szent Ambrus pedig a méhészek és a gyertyaöntők védőszentje. S ahogy a méhkasnak is egyetlen királynője van, úgy a szülői bizottságnak is egyetlen vezetője lehet.
Ismerkedjünk akkor a történet szereplőivel… hiszen ha közösségről szól, akkor sokszereplős a felállás:
Beatrice (Bea) – a méhkirálynő, a nagy manipulátor, a nagy szemfényvesztő. Pontos mása anyjának, Scarlett, kiskamasz lánya pedig 9-10 évesen már a viselkedését, beszédmodorát utánozza
Heather – a buzgó mócsing, mindenkinek meg akar felelni, benne akar lenni a buliban és jóindulata, jóhiszeműsége már-már a butaság határát súrolja
Georgie – aki nem az akinek látszik, és az egyetlen akinek mersze van kinyitni a száját. És aki bárhol, bármikor képes elaludni. Egyébként ő volt a kedvencem
Rachel – épp kiesett a királynői kegyekből, csupán azért, mert férje elhagyta
S mellettük még sokan mások… a divatőrült Bubba – csak szünetet tart a karrierjében, Colette – a kerti fészerében működtet wellness-stúdiót, az antiszociális Jo, Jasmine, Sharon, Clover, a pszichológus Melissa, az új lány… és még számtalan jövő-menő anyuka, és természetesen Tom, az új igazgató, aki szíveket dobogtat, felkavarja az amúgy is zavaros vizet… és aki nőtlen.
Egy iskolai év történéseit kapjuk, s benne manipulációt, tragédiákat, komédiákat, képmutatást és megtévesztést bőven. Nem egy könnyen emészthető olvasmány, magam is többször félbe akartam hagyni, de örülök, hogy ne tettem meg.
Az időnkénti vontatottsága ellenére kedveltem a könyvet, mert annyira valósághűen ábrázolta azt az iskola körüli nyüzsgést, amit csak az anyák tudnak elkövetni. Ezért első sorban azoknak ajánlanám, akiknek iskolás korú gyermekük van, ők képben vannak az ilyesmivel. De ez nem egy kritérium, mindenki belefoghat, aki szereti az angliai településeken játszódó, közösségekről szóló történeteket. És természetesen ízlések és pofonok…


“– Épp erről van szó. – Anyja visszacsúsztatta a keretet, és előhúzott egy másikat. – A dolgozó méhek döntenek. Amikor úgy érzik, hogy az öreg méhanya már nem elég hatékony, akkor kiválasztanak néhány petét, ezeket méz helyett méhpempővel etetik, és új királynőket hoznak létre.
– Szóval a királynőket ők maguk csinálják?
– Mondtam neked, hogy elképesztőek. Ez az egyetlen élő példa a demokratikusan választott uralkodóra. – Kivett egy fémtálcát, ami rácsra vagy kerítésre emlékeztetett. – Ezzel lehet kizárni a méhanyát. Nem engedi át a másik oldalra. Valahol itt kell lennie. Aha! – Odamutatott a hemzsegő rovarok közé valamire, amiről még Rachelnek is el kellett ismernie, hogy igencsak magasabb rangúnak tűnő példány volt.
– De mi történik vele, amikor kibújnak az új királynők? – Rachel érzett némi együttérzést, ahogy alaposan szemügyre vette a méhanyát. Olyan magabiztos volt. Olyan elfoglalt. Mit tudta ő, hogy hamarosan lecserélik egy újabb modellre. Bármelyikünkkel megtörténhet...
– Nos, akkor vagy elmegy egy kisebb raj méhvel valahová, ahol új kast alapít... ilyenkor szoktak kirajzani...
Rachel anyja visszatette az utolsó keretet is, majd újra rákapcsolta a kaptárra a tetejét.
– Vagy mi lesz? – Rachel átlépett a kertkapun a nyomában. – Milyen más lehetőségek vannak?
Újra a kertben jártak, a ház felé baktattak.
– Hm? – Anyja lehámozta magáról a kesztyűt, és lehúzta a cipzárt a méhészkalap csuklyáján. – Így már jobb – jelentette ki, és a friss szélben megrázta a fejét. – Ó, persze. Vagy halálra csípik.”
Gil Hornby – Méhkas, Gabo, 2014