2016. december 8., csütörtök

Marian Keyes - A nő, aki ellopta az életemet

Stella ​​Sweeney, a dublini édesanya egy nap az autóban ülve elhatározza, hogy megpróbál jót cselekedni. A jó cselekedet karambolhoz vezet, ami egy csapásra megváltoztatja Stella életét. 
Megismerkedik ugyanis egy férfival, aki elkéri a telefonszámát (mint kiderül, a biztosítás miatt). De nem baj. Stella egyébként sem csípi annyira a fickót (aki totálkárosra törte az autóját a Range Roverével). 
Ám ebből a talákozásból szárba szökken valami, aminek köszönhetően Stella sokezer mérföldnyire repül a régi életétől, hétköznapi nőből szupersztárrá változik, a családja pedig darabokra hullik. 
Lehetséges volna, hogy mindez egyetlen, meggondolatlanul véghez vitt jó cselekedetnek köszönhető? Vajon a végzet vagy a karma műve, hogy Stella megismerkedik Mr. Range Roverrel? Hálásnak kellene lennie, vagy tombolnia kéne dühében? 
Stella Sweeney, a dublini háziasszony életében először karnyújtásnyira áll az igazi, valódi, hús-vér boldogságtól. De vajon készen áll-e arra, hogy utána nyúljon, és megszerezze magának?

Művelt Nép, 2016
Eredeti mű: Marian Keyes – The Women Who Stole My Life, Penguin, London, 2015, 2014

Már néhány napja bevégeztem és nem tudom hol állok vele. Nem mondhatom azt, hogy ez egy tipikus Marian Keyes könyv volt. Azt sem, hogy zseniális volt, de elvetendő sem.
Naplószerű szerkezetében hozzávetőlegesen két hét történéseit ismerjük meg a jelenből és több évnyi visszaemlékezést a múltból... családról, gyerekekről, szerelemről, vágyakról és reményekről, és egy emberpróbáló betegségről. Mindezt nagyon hosszan, és váltakozva. Csak kapkodod a fejed, hogy akkor most épp mi van és melyik idősíkban mozgunk. S közben többször is felkapod a vizet, hogy miért hagyja ez a nő magát állandóan eltaposni, kihasználni, félreállítani.
Az utóbbi időben annyian írtak a rákról és annak különböző formáiról, néha ott volt a csoda és a gyógyulás, máskor kapkodni kellett a zsepit, mert a kór győzött. Nos, a könyv pozitívuma, hogy szó sincs semmilyen fajta rákos megbetegedésről, helyette van egy olyan finomság, aminek a neve Guillain-Barré szindróma. Ami csak úgy jön, mint derült égből a villáncsapás, bár vannak megelőző tünetei, de ki gondolna a legrosszabbra, mikor ennek előfordulása nagyon ritka.
A Guillan-Barré neurológiai betegség, kicsit sem szép sem a szenvedő alany, sem a családja számára. A könyv részletesen leírja majd a betegség és a gyógyulás minden mozzanatát, nem kell ebbe belemennünk most, nem is áll szándékomban. Egy dolog biztos: nem kívánnám magamnak.
Tehát ott van Stella, a főhősnőnk, egy önmagát kereső művészlelkű és szerfelett önző férjjel, két gyermekkel és egy Guillain-Barré szindrómával. Szabályosan egy zöldség, hisz az egyetlen dolog amit tenni tud, az a pislogás, kezelőorvosát pedig jobban érdekli a golf mint az ő állapota és hetek telnek el, amíg egy neurológus veszi kézbe az iránytást. Ez pedig mindent megváltoztat.
Házassága nem éli túl a betegséget, kamasz gyermekei gyűlölik és őt teszik felelőssé mindenért, annak ellenére, hogy apjuk minden szempontból megbukott: mint férj, mint apa, mint felelősségteljes felnőtt.
Akik olvassák Marian Keyes könyveit már tudják, hogy körülbelül milyen típusú történeteket szokott írni: nőcis dolgok megfejelve egy-két komoly, elgondolkoztató témával és mindezt szórakoztató formába csomagolva. Nos, itt a szórakoztató forma valahogy elmaradt, s maradt a tömör élet. De attól a történet még valósághű marad, megtörténhet bárkivel, hogy hirtelen földhöz vágja egy komoly betegség és a család, a barátok ezt nem tudják kezelni. Miután elmúlik az újdonság hatása és a kezdeti sokk, akkor már csak a kéretlen teher marad. Csak ott, az a kipislogott könyv, s mindaz ami vele járt, az már egy kicsit sok volt, olyan mesébe illő... de hát a történet fikció, az mindent elbír. És ugye az önsegítő könyvek reneszánszát éljük.
Happy end-es könyv, tehát akinek erre van ígénye nyugodtan belefoghat, csak odáig nagyon hosszú az út és sok türelem kell hozzá... meg ízlések és pofonok.

„...Amikor diagnosztizáltak, a betegségem hatalmas izgalmat keltett a barátaim, ismerőseim körében. A tény, hogy akár meg is halhatok, csak még csillogóbbá tette a képet. Ryan elmondása szerint „mindenki” könyörgött, hogy hadd látogasson meg, és több tucatnyi virágcsokor érkezett jókívánságokkal tűzdelve, pedig Ryan mindenkinek elmondta, hogy tilos virágot vinni az intenzív osztályra. Az emberek gyertyát gyújtottak a tiszteletemre, és az imáikba foglaltak... de teltek a napok, és én nem haltam meg, és amikor végül bejelentették, hogy „stabil” az állapotom, a rajongóim pillanatok alatt faképnél hagytak. Még onnan, a kórházi ágyamból is éreztem, ahogy elpárolognak. A „stabil” állapot az orvosi állapotok legunalmasabbika – ennél már csak a „kielégítő” a rosszabb. Az emberek valójában a jó kis „kritikus” állapotokat szeretik. Ha valaki „kritikus” állapotban van, az anyák tovább álldogálnak az iskola kapujában, vidáman megborzonganak, és olyanokat mondanak nagy bölcsen, hogy „bármelyikünk lehetne a helyében...” meg hogy „velem is megtörténhetett volna... ”
De hogy valaki „stabil” állapotban legyen? Az azt jelenti, hogy ha izgalomra vágysz, rossz lóra tettél....”
(Marian Keyes - A nő aki ellopta az életemet, Művelt Nép, 2016)