2016. április 28., csütörtök

Emily Griffin - Láthatatlan kötelék

A harminchat éves Marian élete látszólag maga a tökély, és erről nemcsak a környezetét, de magát is sikerült meggyőznie. Egy sikeres tévésorozat producereként áloméletet él New Yorkban, gazdag és befolyásos vőlegénye mellett. Azonban egy este elegáns lakásának küszöbén ott áll egy kamaszlány: Kirby. Azért jött, hogy megismerje az édesanyját. Marian tökéletesnek látszó világa fenekestül felfordul. Szembesülnie kell a tizennyolc éve eltemetett titokkal, szembe kell néznie azzal, amit el akart felejteni.
Miközben Marian lassan megismeri a lányát, Kirbyt, ráeszmél, hogy élete egyáltalán nincs sínen: hogy változtatnia kell, azt kell tennie, amit a szíve diktál. Eközben Kirby, aki bár a fejébe vette, hogy felkutatja vér szerinti szüleit, megtapasztal egy, az övétől eltérő, teljesen más, izgalmas világot, és rájön, hol az igazi otthona. Lélekmelegítő, ámde izgalmas fordulatokkal teli történet arról, mi az igaz szerelem, mit jelent a hovatartozás és a láthatatlan kötelék.

Tericum, 2014
Eredeti mű: Emily Griffin – Where We Belong, St. Martin’s, London, 2012

Első könyvem az írónőtől… rosszul mondom: az első amit végig is olvastam, mert néhány hónapja próbálkoztam a Zűr van babám! cíművel is, de még az első fejezet vége előtt abba is hagytam. Majd, egyszer mikor sok időm és hangulatom lesz, újra megpróbálkozom vele.
Most persze valami szépet és okosat kellene írnom, de passz! Tegnapelőtt éjjel fejeztem be, de azóta sincs fogalmam, hogy mit gondoljak erről a könyvről. Azt, hogy egy közhelyekkel teli nyálas történet, amiből tizenkettő egy tucat? Vagy, hogy egy kényes témát feszegető, egyedi megoldásokat felvonultató remekmű? Mert, ugye, mindkét meghatározás mellett és ellen is szólnak érvek… Majd elolvasod – ha el – és eldöntöd te magadnak, hogy mit gondolj róla, mert ízlések és pofonok...
Két történetet ismerünk meg: Marianét és Kirby-ét, ezek párhúzamosan futnak és időnként összefonódnak, mert ugye, Marian és Kirby anya és lánya. Eddig minden tiszta, csakhogy anya és lánya nem ismeri egymást, hiszen a 18 éves Marian terhes marad rosszfiú barátjától és nagy titokban örökbe adja az újszülöttet, mert nem fér bele a saját eljövendő életéről kialakított képbe – s ha őszinte akarok lenni a gyermeke apja sem fér bele a képbe. Vagyonos, ismert, karrierista nő lesz belőle megfelelő kapcsolatokkal, megfelelő baráttal. Tizennyolc év múltán, pedig lánya becsenget hozzá: helló anyu, jöttem, hogy megismerjelek.
Kirby pont ugyanolyan, mint minden más tizenéves, úgy is viselkedik, bár van benne egy megfelelési, bizonyítási kényszer. Tudja, hogy örökbe van fogadva és soha nem foglalkoztatta a vér szerinti szüleinek személye (mondja az írónő), amíg egy iskolai foglalkozáson egy osztálytárs fel nem piszkálja… és amíg meg nem hallja nevelőszüleinek beszélgetését, miszerint azért viselkedik úgy ahogy, mert ki tudja kik a szülei és mit hoz magával onnan… No, nálam ez az emberi hülyeség kiverte a biztosítékot. Magaddal hozod a szemed színét, a hajad színét, anatómiai és fiziológiai felépítésed, a genetikailag öröklődő domináns és recesszív mutációkat és ezer más dolgot, de a személyiségedet, ami meghatározza a viselkedést nem. Arra csak hajlamot hozol és az leszel, akivé a környezeted hatására formálódsz. De lépjünk túl ezen a zárójelen, a leányzó felkerekedett, hogy felkutassa vér szerinti szüleit, meg is találja őket és akkor ott van a bizarr helyzet amikor van két családja, az egyik végre magának szeretné, a másik pedig állandóan attól fél, hogy elveszítik a vér szerinti család javára.
A végkifejlet az iskolai záróünnepély… vér szerinti család, fogadott család együtt ünnepel. Lehet másoknak ez könnyeket csal a szemébe, hogy milyen nagyszerű megoldás, nekem a történet itt elment burleszkbe.
Vannak mellékszálak is, rokonok, ismerősök hogyan viszonyulnak a történtekhez, de ez nem befolyásolja a cselekményt, csak képet mutat a társadalom előítéletességéről és arról a természetes tényről, hogy mindig, mindenki jobban tudja mit kell, vagy kellett volna tenni az adott helyzetben.
Természetesen több van a könyvben, mint amit én ide lefirkantottam, de ha elmesélem az egészet, akkor a legkisebb késztetést sem érzed majd az olvasásra, mert minek… Olyan akciós történet, kettő az egyben: ifjúsági is, meg felnőtteknek való is. Nem hinném, hogy a közeli jövőben az írónő egy másik könyvével is megpróbálkozom.